Az ÉN DADOGÁSOM 5. (Laci) Elsős voltam általános iskolában, amikor elkezdődött a dadogásom. Utólag tudtam összerakni, hogy mi lehetett a lehetséges oka, de persze tisztában vagyok azzal, hogy egyénenként ez eltérő lehet, ennek ellenére viszont szerintem sok dadogónak segítségére lehet az, amit most leírok, még ha nem is mindenkinek. Ha már egy embernek segít valamit, akkor megérte leírni. Már az első osztály előtt megtanultam valamilyen szinten olvasni, azonban az általános iskolában nem úgy "mérik le" valakinek az olvasási képességét, hogy némán olvastatják (ahogy a mindennapi életben általában olvasni szokás), aztán visszakérdezik a szöveg lényegét, hanem felolvasással, ráadásul az egész osztály előtt való hangos felolvasással. Lámpalázas voltam, és ez nehezen ment nekem. Az osztályfőnököm sajnos rossz pedagógus volt, megszégyenített engem az osztály előtt, amiért akadozva, meg-megállva olvastam az előírt szöveget. Világosan emlékszem egy alkalomra, amikor rossz magatartásom miatt úgy büntetett engem, hogy felvitt az igazgatói irodába, és az igazgató előtt kellett hangosan olvassak az olvasókönyvből. Én ehhez kötöm a dadogásom kezdetét. A szüleim felismerték, hogy nem megfelelő osztályfőnököm van, és iskolát váltottak nekem, de addigra már túl késő volt, állandósult a dadogásom, és az új környezetben is folytatódott. A dadogás egyik tulajdonsága az, hogy idővel egyre rosszabbodik. Ennek oka szerintem az, hogy ha már rögzült bennünk az, hogy "dadogunk", akkor félni kezdünk a beszédtől. Minél jobban félünk a beszédtől, annál idegesebbek leszünk beszéd közben, és az idegesség miatt annál jobban leromlik a beszédminőségünk. Emiatt még jobban félünk, és így tovább. Ennek az önmagát erősítő körnek estem a csapdájába. A dadogók számára ismerős élmények következtek ezután: az iskolában csúfolódás, nehéz szóbeli megmérettetések, a felnőtt életben pedig az ismerkedés, szocializálódás nehézségei. Inkább nem mennék bele a részletekbe, nem erre szeretném helyezni írásom hangsúlyát. Jártam logopédushoz, pszichológushoz, pszichiáterhez, kínai akupunkturistához, kineziológushoz, hipnotizőrhöz, vallási gyógyítóhoz, de legjobb esetben is csak tüneti kezelést tudtak adni, a probléma forrását egyik szakember sem tudta megoldani. Saját erőből kezdtem el dolgozni a problémán, könyveket olvastam a témáról, és interneten elérhető anyagokat néztem át. Az évek során öt fő módszert és nézőpontváltást találtam, amik rengeteget segítettek nekem a beszédminőségem fejlesztésében. A "Beyond Stammering" című könyvből vettem az ötletet, hogy élesben gyakoroljam a beszédet: plázákban, hipermarketekben, és minden olyan helyen, ahol egy helyen sok ember volt, odamentem idegen emberekhez és röviden bemutatkoztam nekik, elmondtam nekik, hogy ezt egy beszédterápia miatt csinálom, majd megköszöntem az idejüket és elköszöntem tőlük. "Jó napot kívánok, egy beszédterápián veszek részt, és be kell mutatkozzak száz embernek. Szalai László vagyok. Köszönöm, hogy végighallgattak, szép napot kívánok!". Mindezt úgy csináltam, hogy akkor is direkt dadogtam, ha egy szót amúgy ki tudtam volna mondani. Ennek oka az, hogy a dadogás egyik fő oka a dadogástól való órási félelem (ami idegességhez, az idegesség pedig gyakoribb elakadáshoz vezet), olyan szintű félelem, ami már fóbiának számít. A fóbiákat pedig úgy gyógyítják, hogy a fóbiától szenvedő fokozatosan szembenéz a fóbia tárgyával. Egy pókfóbiás embernek először fényképen mutatnak pókot, aztán videón, aztán élőben messziről, aztán közelebb, a végén pedig megfogja, és elmúlik a fóbia. A szándékos dadogás ugyanezen az elven alapul: egy idő után már nem félünk a dadogástól, ez pedig sokkal folyékonyabb beszédhez vezet. Egyébként száz emberből talán egy-kettő volt az, aki türelmetlenül elhajtott, amikor dadogni kezdtem előttük, a legtöbb ember vagy pozitívan vagy semlegesen fogadta a bemutatkozásomat. A logopédusoknak abban igaza van, hogy a rendszeres beszédgyakorlatok fejlesztik a dadogó beszédét, a probléma azzal van, hogy a legtöbb logopédus kizárólag beszédgyakorlatokra építi a terápiáját. De működik, és ez is egy szinttel folyékonyabbá teszi a beszédet. Sok dadogó - én is közéjük tartozok - nem dadog, ha teljesen egyedül van, és úgy beszél, hogy azt senki sem hallja. Az így végzett beszédgyakorlatok azért hasznosak, mert a fülünk megszokja, hogy tudunk mi folyékonyan is beszélni, és ez kihatással van az éles szituációkban, hallgatók előtt végzett beszédre is. Vékássy László dadogás-specialistától tanultam meg, hogy a beszéd természetes velejárója a gesztikuláció is. Sok dadogó egy idő után elszokik a gesztikulációtól. A gesztikuláció újra megtanulása segít folyékonyabbá tenni a beszédet, nehéz szavak is kimondhatóak, ha még a hangképzés előtt egy kézmozdulattal indítjuk meg a beszédet. A gesztikuláció használata segített folyékonyabbá tenni a beszédemet. Huszonéves koromban volt egy amerikai barátnőm, akivel nyilván angolul beszélgettünk. Számomra ismeretlen okokból valamiért mindig is könnyebb és folyékonyabb volt a beszédem egy fokkal, ha idegen nyelven szólaltam meg, és ezt más dadogótól is visszahallottam már. Talán azért, mert merünk hosszabb szüneteket tartani beszéd közben vagy megszólalás előtt, mivel tudjuk, hogy a hallgató ezt nem beszédhibának veszi, hanem arra gondol, hogy biztos csak keressük a megfelelő idegen szót gondolatban. A lényeg az, hogy az amerikai barátnőmmel sokkal folyékonyabban tudtam beszélni, mint normál helyzetekben magyarul, és ez ahhoz vezetett, hogy lassan felfedeztem azt, hogy a beszélgetést képes vagyok élvezni is. Ez a nézőpont-váltás nagyon sokat javított a beszédhez való hozzáállásomon. A beszédet képes vagyok élvezni akkor is, ha az nem tökéletes. Eltűnt a görcsös vágy, hogy el kell érjem a tökéletes folyékonyságot ahhoz, hogy jól kommunikálhassak másokkal. Az utolsó áttörést Roger Ailes "You are the message" című, hatékony kommunikációról szóló könyvének elolvasása hozta. A könyv egyik alapgondolata az, hogy minden kommunikációs helyzetért mi kell felelősséget vállaljunk. Ha minket nem zavar, hogy nem tökéletes a beszédünk, akkor a hallgatót se fogja zavarni. És ez óriási terhet vett le a vállamról. Ez az újabb nézőpont-váltás egy újabb szinttel emelt a beszédminőségemen. Ma úgy érzem, hogy 80-90%-ban folyékonyan tudok beszélni, és ami nagyon fontos számomra: végre képes vagyok élvezni is a beszélgetéseket. Van, hogy elakadok, gyakran előfordul, hogy az utolsó pillanatban könnyebben kimondható szinonimára cserélem azt a szót, amin érzem, hogy csak nehezen tudnám kimondani, de a lényeg, hogy képes vagyok hatékonyan kommunikálni. A dadogás megszelídíthető, javítható, és egy dadogó ember is képessé válhat a hatékony kommunikációra és a beszéd élvezetére. Bármennyire súlyosnak is tűnik a dadogásod, ne add fel! Szalai Laci