Ez a cikk nem a regnáló amerikai elnök politikai nézeteiről vagy teljesítményéről szól. Ami tény, hogy személyében egy vállaltan dadogó hátterű ember vezeti a világ legerősebb országát.

Joe Biden nyíltan vállalja fiatalkori dadogását, amint az például az AIS (American Institute for Stuttering – Amerikai Intézet a Dadogókért) gálaműsorán elmondott beszédében is hallható. Beszédhibáját – mely nem tartotta vissza őt attól, hogy különböző diákszervezetek vezetője legyen – csak az egyetemi éveire sikerült „leküzdenie” oly módon, hogy rengeteget gyakorolta a nyilvános beszédet a fürdőszobai tükör előtt. Előszeretettel szavalta például a legnagyobb ír költők verseit, maga is ír felmenőkkel bírván. Visszaemlékezéseiben kiemeli, hogy édesanyja mindig „hitt benne”, s a lelkére kötötte: ne hagyja, hogy a dadogása határozza meg, mit érhet el az életben.

Az alkalmanként jelentkező dadogás ugyanakkor még szenátorként is visszatartotta őt egy ideig attól, hogy a szenátusi bizottságokban elnöki szerepet vállaljon (később a törvényalkotási és a külügyi bizottságokban is elnökölt). Ezért is fejlesztette ki azt a technikát, hogy a beszédeit mindig előre leírta, gondosan bejelölve azokat a pontokat, ahol szünetet tarthat. (Ugyanez látható A király beszéde című filmben is, amely Joe Bidenre a reveláció erejével hatott).

A Biden dadogásával kapcsolatos viták a legutóbbi elnökválasztási kampányban élesedtek ki. Lara Trump kampánytanácsadó (a korábbi elnök menye) egy nyilvános rendezvényen a beszéde miatt „szállt bele” Joe Bidenbe: „Mindig, amikor felmegy a színpadra, és a közönség tekintete rá szegeződik, az van bennem: »Joe, ki tudod mondani? Gyerünk, Joe, mondd már ki!«” Mivel Amerikában a testi adottságokon és pláne a különböző hendikepeken való élcelődés tabunak számít, a demokratákhoz kötődő média rögtön visszatámadott. Lara Trump válasza az volt, hogy neki fogalma sem volt róla, hogy Biden dadog, ő a szellemi képességei hanyatlására gondolt, ami hivatalosan is alkalmatlanná tehet valakit az elnöki poszt betöltésére. Biden kampánycsapata ekkor elérkezettnek látta az időt arra, hogy kiterítsék a „dadogás-kártyát”, szemben a demencia-váddal. A következő hónapokban számos cikk és interjú látott napvilágot Biden dadogással vívott küzdelméről, egyenesen a demokrata elnökjelölt „szupererejének” titulálva a legyőzött fogyatékosságot.

Jellemző, hogy a dadogó közösség részéről viszont éppen az az igény fogalmazódott meg, hogy nem kellene a dadogást továbbra is valami legyőzendő, meghaladandó problémának beállítani, hanem nyíltan és egyenesen felvállalni azt. Különben mi magunk szolgáltatunk újabb és újabb igazolást annak a meggyőződésnek, hogy a dadogás valami szégyenbélyeg, amit nem lehet nyilvánosan vállalni. (Jóllehet Biden esetében is valószínűleg arról volt szó, hogy a kampánycsapat pontosan kimérte, meddig lehet elmenni a dadogás felvállalásában anélkül, hogy az elnökjelölt alkalmasságát a közvélemény komolyan megkérdőjelezné). Ilyen szempontból a The Atlantic vezető szerkesztője, a szintén dadogó hátterű John Hendrickson egy olyan mélyinterjút készített Bidennel, amely akár kordokumentumnak is beillik. Egy hosszabb részletet most változtatás nélkül idézünk belőle:

„Megkérdezek valamit Bidentől, amit már régóta kerülgetünk: nem aggódik-e, hogy az emberek szánakoznak rajta, ha megtudják, hogy még mindig dadog.

Vakargatja az állát, az ujjaival babrál. »Nos, én azt hiszem, ööö, nehéz szánakozni egy alelnökön. Nehéz szánakozni egy szenátoron, aki kismillió kitüntetést kapott. Nehéz szánakozni valakin, akinek, tudja, tisztes családja van. É-é-é-én nem hinném, hogy ha most, ha valaki ideülne, azt mondaná: hát, tudja, az a srác, aki akkor dadogott, egész biztosan hülye volt. É-é-én nem hiszem, hogy nehéz – sose gondoltam erre. Úgy értem, nincs senki az elmúlt, nem tudom, 55 évben, aki bármi ilyesmit mondott volna nekem.«

Visszakapcsol politikai üzemmódba, biztonsági módba, Joe bácsi módba: »Remélem, azt látják, hogy komolyan kell venni egy olyan embert, akinek nem a nehézségei határozzák meg a személyiségét, az intellektusát. Mert ezt mondom mindig a dadogóknak. Ne engedd, hogy ez határozzon meg.« Az asztal fölé hajol. »Ahogy maga sem hagyta.« Az arcomba mászik. »Nem hagyhatja, hogy ez határozza meg. Maga egy nagyszerű ember.«

Összefoglalva még arról beszél nekem, hogy a dadogásom nem számít sokat, amit vissza szeretnék üzenni neki. De a dolog úgy áll: Biden az idő nagy részében simán beszél, és talán őszintén nem hisz abban, hogy még bármennyire is dadogna. Vagy talán Biden egyszerűen csak azt a történetet mondja el nekem is, amit magának évtizedek óta ismételget, amit már betéve tud, amivel a komfortzónájában tud maradni. Nem azért szeretném hallani Bidentől: »Még most is dadogok«, hogy valami nagy csattanót adjak ennek a cikknek. Azért szeretném ezt hallani, mert ha egy elnökjelölt így nyilatkozna, akkor a dadogás már tényleg nem sokat számít – se neki, se nekem, se a 10 éves énjeinknek.

A segédje bekopog, és kiszólítja őt a szobából. Kipréselek még magamból egy utolsó kérdést: ki nézett rá vissza a fürdőszobai tükörből gyerekkorában?

Egy másik gyerekkori történetbe kezd, amikor egy kőfal előtt állva, kavicsokkal a szájában gyakorolta a beszédet egy régi módszer szerint. Ekkor arra vetemedem, amit a dadogók a legjobban utálnak: félbeszakítom. »Milyen volt az a személy a tükörben?«

Biden megáll. »Boldognak tűnt« – mondja. »Tudja, egyszerűen csak olyan volt, mint aki ura a helyzetnek.«

„Ura lenni a helyzetnek” – s persze önmagamnak, a saját beszédemnek, azt hiszem, ez minden dadogó álma. Biden beszédhibáját a közvélemény végül elfogadta, hiszen megválasztották őt az Egyesült Államok 46. elnökének. Biden személyes példája mellett velünk marad örök szentenciája is, ami minden ezzel kapcsolatos megszólalásában elhangzik: „Ne engedd, hogy a dadogásod határozza meg, ki vagy!”