Közeledik október 22., a dadogás elfogadásának világnapja. Az egyik leggyakoribb és legsúlyosabb beszédhiba nyilvánosság előtti megismertetésében mérföldkőnek számít a 2010-ben bemutatott, négy Oscar-díjjal jutalmazott film, A király beszéde. Ez a történet egy dadogók számára szokatlan kiindulási helyzeten alapul. A legtöbbünk számára elérhetetlennek tűnő társadalmi megbecsültség, csodálat, „presztizs” VI. György brit király számára eleve adott volt – éppen „csak” a beszédét kellett ehhez hozzáigazítani. A filmből azért kiderül: ez sem olyan könnyű „mutatvány”.

Hosszú sor kígyózik a vasúti jegypénztár előtt. A sor elején, közvetlenül a pénztár előtt valaki teljesen váratlanul és érthetetlen okból megakad. A száján nem jön ki egy artikulált hang, az arca eltorzul és kivörösödik, végül már az egész teste remeg az erőlködéstől. Hősünk nagy nehezen kimondja az első szótagot, aminek annyira „örül” (hogyacsudábane!?), hogy gyors egymásutánban vagy ötször megismétli azt: Ka-ka-ka-ka… „Kaposvárra?” – kérdi türelmetlenül a pénztáros. „Nem. Ka-ka-ka-ka…” A pénztáros végül „megkönyörül” rajta. „Inkább írja le!” – mondja ideges hangsúllyal, leereszkedő módon a keze alá tolva egy darab papírt és ceruzát, amire a mögötte állók is fellélegeznek. A rögtönzött előadás sztárja végül kényszerű rezignációval firkantja oda a papírra: Karakószörcsök, diák, menettérti – s akkor egy újabb megszégyenítő élménnyel távozik. Még jó, hogy ezúttal nem nézték értelmi fogyatékosnak, és nem kapott megértő vállveregetést… Biztos, hogy legközelebb még nehezebben megy majd a jegyvétel, inkább elkerüli a számára megalázó helyzetet: eleve egy papírcetlivel állít oda a jegypénztárhoz, süketnémának tetteti magát, megveteti a jegyet másokkal, esetleg kihasználja az internet adta lehetőségeket. Rémálom, ha nem lehet valamit e-mailben elintézni, mert akkor használni kell a telefont, nem, azt már nem, inkább hagyjuk az egészet!

Tételezzük fel, hogy ez a dadogó fiatalember gyerekkorától fogva orvosnak készült, de a felvételinél közölték vele, hogy meg se próbálja, mert úgysem tudná letenni a szóbeli vizsgákat. Menjen inkább szakmát tanulni, ahová csak kézügyesség kell – így lett végül, mondjuk, vízvezeték-szerelő, akivel a főnöke szinte bármit megtehet, mert saját klientúra kiépítésére – véli – aligha képes.

Hősünk akár egy attraktív ifjú hölgy is lehetne, aki után minden második férfi megfordul az utcán, mégsem valószínű, hogy egykönnyen párjára talál. Egyszer egy fiú udvarol neki, azt mondja, őt nem zavarja a beszéde, végül még a barátaihoz is elviszi… Még a bemutatkozáson is alig vannak túl, amikor a fiú az egyik oldalszobába félrevonja őt, és leplezetlen nehezteléssel rászól: „inkább ne szólj egy szót se, mert nagyon ciki, amikor beszéd közben úgy eltorzul a szád…”

Most képzeljük el, hogy a hangképzést kísérő görcsös erőlködéstől megszégyenült fiatalember (vagy fiatal lány) hirtelen angol királlyá változik, akinek egy rémült és megdöbbent országot kellene háborúba vezetni a puszta hangjával, amit a rádiókészülékek az ország minden háztartásába továbbítanak. És mindezt a kor legnagyobb hatású szónoka, a delejes fellépésével egész tömegeket fanatizálni képes Adolf Hitler birodalmi kancellár ellenében. Röviden ez A király beszéde című film cselekménye.

VI. György (teljes nevén Albert Frederick Arthur George) nem készül trónra lépni, mert ideges dadogása miatt – apja kivételével – mindenki alkalmatlannak tartja az uralkodásra. Amikor azonban bátyja, a romantikus lelkületű VIII. Edward alkotmányos válságot idéz elő azzal, hogy feleségül akar venni egy többszörösen elvált, németbarátnak tartott amerikai nőt (Mrs. Simpsont), Albert György herceg mégis kénytelen az ország élére állni. A világtörténelmi pillanat, a háború előestéje itt csak látványos díszlet a dadogó király shakespeare-i drámájához, amit a saját beszédhibája ellen vív egy ausztrál logopédus, Lionel Logue segítségével.

A történet legszívderítőbb szálát (és egyben legnagyobb komikum-panelét) a két igencsak eltérő társadalmi helyzetű ember terápiából barátsággá fejlődő kapcsolata adja. A forgatókönyv nagyban támaszkodik az igazi Lionel Logue terápiás naplójára. Az ausztrál logopédus szerepeltetése – annak mély humanizmusa és alsóbb származása révén – kellő iróniára ad lehetőséget a királyi családdal szemben. Doktor Logue (Geoffrey Rush – A Karib-tenger kalózai, Szerelmes Shakespeare) nemcsak a beszéd mechanikáját gyakoroltatja Bertievel, azaz György királlyal (Colin Firth – Büszkeség és balítélet, Leány gyöngy fülbevalóval), de nagyszerű lelki vezetője is a szorongások és félelmek leküzdésében. Logue, aki eredetileg színpadi beszédtechnikával foglalkozott, zenét oktatott és aranybányában dolgozott, véletlenül sodródott a logopédus pályára, amikor az első világháborúban „gránátnyomástól”, harctéri idegsokktól beszédképtelenné vagy beszédhibássá vált katonákat gyógyított – a mechanikus légzésgyakorlatokon túl finom humorral, türelemmel és őszinte együttérzéssel segítve őket. A módosabb páciensektől kapott honoráriumot a rászorulók ingyenes kezelésére fordította, és alapító tagja volt a Brit Logopédiai Főiskolának is.

A királyi család tagjai (köztük György király felesége, a 2002-ben elhunyt Erzsébet anyakirálynő – Helena Bonham Carter, valamint a kis Elizabeth, a későbbi II. Erzsébet), a westminsteri püspök, a Hitlert kezdetben kissé félvállról vevő Chamberlain miniszterelnök és a szintén beszédhibás Winston Churchill asszisztálnak ehhez a hol humoros, hol „gégeszorító” terápiához.

A király beszéde vitathatatlan erényei ellenére sem teljesen sablonmentes film, de a tragikus és a komikus jelenetek megfelelő adagolásával, szellemes dialógusaival, elegáns képi megoldásaival és persze nagyszerű színészi alakításaival (Colin Firth a szerep kedvéért „megtanult” dadogni, miközben migrént kapott és az egyik idegszála is becsípődött) messze kiemelkedik nemcsak a brit királyi család, hanem a dadogás filmes ábrázolásai közül is.

Sikerének oka véleményem szerint nemcsak abban keresendő, hogy az angolok kedvenc nemzeti témáját, a királyi család magánéletét veszi célba (ezzel az ötlettel a II. Erzsébetről szóló életrajzi film, A királynő már sok babért learatott előtte, A Korona netflixes sorozat pedig utána), hanem hogy az önmagunkon való túllépés, a megküzdés általános emberi élményét ábrázolja magas művészi színvonalon.

Mi, dadogók, csak hálásak lehetünk azért, hogy gyakran félreértett és többnyire marginalizált problémánk egy világhírű film középpontjába került. A dadogás hiteles ábrázolását a filmben a forgatókönyvíró David Seidler (maga is érintett), Lionel Logue terápiás naplója, valamint számos logopédus-konzulens voltak hivatottak elősegíteni – és ezúttal meglehetősen jó munkát végeztek.