Dr. Joseph Sheehan dadogó pszichológus jéghegy-hasonlata óriási kritikai visszhangot kapott az elmúlt évtizedben az érintettek részéről. Milyen gyakorlati haszna lehet ennek a szimbólumnak az érintettek önismerete/megküzdése, vagy akár a diagnosztika területén?
Dr. Sheehan az „avoidance reduction” (kb. elkerülés-csökkentés) dadogásterápia-irányzat egyik kidolgozója. Most nincs lehetőségünk ennek az irányzatnak az átfogó ismertetésére, csak a jéghegy-hasonlatra szorítkozunk. Dr. Sheehan (akinek a felesége logopédus) klinikai tapasztalatok alapján jött rá arra, hogy a dadogó beszéd megváltoztatására irányuló ún. modifikációs terápiák jó eredményeket hoznak rövidtávon, de hosszabb időtávlatban gyakran visszaesés, esetenként még súlyosabb dadogás következik be. Ez ihlette a jéghegy-hasonlatot, amely szerint a dadogás érzékelhető tünetei, külső megjelenési formái (szótagismétlések, csendblokkok, látható izomfeszültség a beszédszerveknél, stb.) egy hatalmas jégtömb víz feletti részéhez hasonlíthatók. A víz alatt vannak a nem látható jellemzők: a dadogást meghatározó gondolatok, attitűdök és érzések. Ezekre is oda kell figyelni, ha tartós eredményt akarunk elérni. Dadogóként hogyan érezzük magunkat? Hogy látjuk a saját dadogásunkat? Hogy hat ránk a beszélgetőpartnerünk reakciója, amikor dadogunk? Mennyire félünk beszélni különböző helyzetekben? Egyáltalán: mennyire nézünk szembe a saját dadogásunkkal, vagy igyekszünk „hárítani” az ezzel kapcsolatos információkat és visszajelzéseket? Ezek mind olyan fontos kérdések, amelyek a dadogás-jéghegy „víz alatti részének” a feltárására irányulnak…
Ami pedig a hasonlat diagnosztikai részét illeti, e tekintetben Barry Guitar dadogó kommunikáció- és pszichológusprofesszor, a Stuttering (Dadogás) című monográfia szerzőjének pár megjegyzésére szorítkoznék. A szakirodalomban egyre nagyobb teret nyer az a megközelítés, hogy bár a dadogásnak nyilván vannak közös gyökerei, kiváltó (bio-pszicho-szociális) tényezői, a kifejlett probléma tekintetében „ahány dadogó, annyi dadogás”. (Ahogy – általánosabb szinten – két egyforma beszédű ember sincs). A jéghegy-hasonlatból kiindulva érdemes például megvizsgálni, hogy az adott dadogás tekintetében vajon mekkora a víz feletti és alatti rész?
Egy érintett például arról beszélt Guitar professzornak, hogy több beszédterápiát is kipróbált, de egyik sem vezetett átütő eredményre. Amikor viszont az egyetemen elkezdett valóban szembenézni a dadogásával (például bátran felszólalt az órákon, miközben körbejáratta tekintetét a hallgatóságon), érezhetően javulni kezdett a beszéde, és nyitottabbá vált a különböző modifikációs technikák irányába is. Az ő esetében a dadogás-jéghegy víz alatti része volt jelentős, és amikor ez „olvadni” kezdett, a víz feletti részen már könnyebb volt változtatni. Dr. Guitar ugyanakkor találkozott olyan érintettel is (konkrétan egy vagány, motorozó, magabiztos építészhölgy példáját hozza fel), akinél valóban elég volt néhány modifikációs technika megtanítása (elnyújtás, lágy szóindítás, nehéz zárhangok szándékos megismétlése) a tartós, évtizedekre szóló siker eléréséhez. Nála a dadogás-jéghegy víz feletti része volt igazán tetten érhető, így elég volt „tüneti kezelést” (képletesen szólva: a jéghegy felrobbantása) alkalmazni.
Különösen érdekesek számomra Guitar professzornak egy ausztráliai ösztöndíjon szerzett tapasztalatai. Magabiztos amerikaiként először igencsak furcsán nézett az ausztrál szakemberekre, akik a dadogó gyerekek kezelésénél olyan „primitív” technikákat alkalmaztak, mint az akadás nélkül kimondott szavak „megjutalmazása”; a megakadásoknál pedig egy „buksisimogatás” mellett arra kérték őket, hogy ismételjék meg a szót elnyújtva/lágyabban, stb. Egy idő után azonban Guitar professzor rájött arra, hogy ez az egyszerű módszer mégis rendkívül hatékony ebben a korcsoportban. Hogy miért? Mert az erősen motivált szülők – akiknek szintén megtanítják ezeket a technikákat – a hét minden napján, napi 24 órában tudják alkalmazni őket a gyerekeiknél, amíg egy logopédusnak heti egy órája van bármilyen technikára...
A fentiekből is látszik, hogy valószínűleg nincs univerzálisan hatékony beszédterápia sem a gyerekek, sem pedig a tizenéves vagy felnőtt korosztály számára. Épp ellenkezőleg: a megfelelő terápia kiválasztása is nagy fokú szakmaiságot, elkötelezettséget és széles látókört igényel. A jéghegy-hasonlat ehhez is jó kiindulást, szemléltetési eszközt nyújt.
Hojdák Gergely