Az alábbi írás a Logopédia Napja alkalmából született.
PISTA BÁCSI
Történetünk főhőse Pista bácsi. Nemcsak azért hívják így, mert ez az egyik leggyakoribb magyar férfinév, és ezért sok mindenkivel behelyettesíthető – hanem mert tényleg így hívták.
Kapcsolatunk Pista bácsival a „babitelittatetotutilotta” kijelentésnek köszönhető, ami nem egy tetszőleges finn tankönyvi gyakorlómondat, hanem az 5 éves kislányunk öntudatos megnyilvánulása volt. Hogy mit is jelent pontosan? Nos, bevallom őszintén, hogy visszahallgatva a gyerekkori videóinkat, már mi sem értjük kristálytisztán, de akkor még válaszolni is tudtunk rá… csak sajnos egyedül voltunk ezzel széles e világon. Így került képbe Pista bácsi, a kisváros sztárlogopédusa.
Merthogy Pista bácsi híresebb volt az anyák körében, mint az a bizonyos Gedeon bácsi Szécsi Pál dalában. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely még egyáltalán nem hirdette magát az interneten, sőt a különböző városi intézményekben kihelyezett hirdetőtáblákon sem – a tanítványok mégis egymásnak adták a kilincset. Pista bácsi híre szájról szájra terjedt, mint a népmesék.
Számára nem volt lehetetlen, bármilyen hangtévesztést, beszédhibát ki tudott javítani, s nem hamarabb, nem később, mint amikorra megígérte. Volt, amikor egy iskolakezdés múlt azon, hogy Pista bácsi milyen határidővel vállalta a sikert. Számára nem volt „problémás” gyerek.
Ebből is látszik, hogy Pista bácsi „multifunkcionális” volt, olyan régi vágású, all-in-one karakter, vagyis egy polihisztor. Kislányunk, bár nagyon szerette, sokszor dacos ellenkezéssel ment hozzá, mert a testet-lelket megmozgató „lotopétia” olyan élményprogramokkal versengett, mint a nagymama vagy a kistesó házibulija. Pista bácsi ilyenkor 20-30 percig édesgette magához a kis tanítványt, „zsilipelve” haladtak a bejárati ajtótól az előszobán és a közlekedőn át a „könyves” szobáig, ahol még körülbelül ugyanannyi idő maradt az intenzív logopédiai munkára.
Pista bácsi egy idő után épp olyan jól ismerte kislányunk minden óvodai gondját-búját (és örömét), mint mi magunk. Neki köszönhetjük családunk kedvenc állatos kártyajátékát, a Dobble-t is. Pista bácsi egy patikus gondosságával adagolta a győztes pontokat magának és a kislányunknak, hogy a kihívás mindig meglegyen, de a sikerélmény se maradjon el. Ugyanez volt az elve a logopédiában is. Kislányunk azóta a felnőtteket is megszégyenítve verhetetlen a Dobble-ben, és az osztály egyik legjobb felolvasója-szavalója.
Most biztos mindenki azt gondolja, hogy egy ilyen minőségi szolgáltatásnak Pista bácsi azért jól megkérte az árát – végül is „mindenki pénzből él”, „aki kimarad, az lemarad”, „a márka kötelez”.
De Pista bácsi ebben is „régimódi” volt: tudta, hogy nem lehet mindent pénzért megvenni. Egy boldog házasság brit feleségével (aki persze tökéletes kiejtéssel beszélt magyarul), tisztességben felnevelt gyerekek, egy takaros családi ház, a már említett hírnév, egy lelkiismeretes értelmiségi gondosan összeállított könyvtára, és persze fő tudománya, a nyelv végtelensége – neki nem kellett ennél sokkal több.
Hojdák Gergely
Kép: Adriana DiGrande brit logopédus galériájából, beszédhibás gyermek rajza