Kovács Ildikó

"Sokszor épp ahhoz kell a legtöbb bátorság, hogy az légy, ami lenni akarsz." Matt Haig Jelenleg 43 éves vagyok, nagyon boldog édesanya, feleség, és az életemben az egyik legkerekebb, legteljesebb életszakaszomat élő pedagógus, gyógypedagógus. Azért a legteljesebb, mert egy nagy álmom vált valóra 2023. július nyarán, amikor átvehettem azt a diplomát, amiről egykor még álmodni sem mertem. Logopédus lettem. Az életben oly sokan ábrándoznak az ötös lottó megnyeréséről. Nekem ez a diploma, és a vele járó segítő lehetőségek, tudás jelenti az élet nagy nyereményét, kiteljesedését. A szakmát, amit nagy szorgalommal tanulok, gyakorlok, hogy minél tapasztaltabb és hozzáértőbb legyek olyan motiváltan és elszántan végzem nap, mint nap, hogy úgy érzem, hogy most vagyok igazán a helyemen. 20 éve dolgozom pedagógusként. Először elvégeztem a Tanító képző főiskolát, majd fejlesztő pedagógusnak tanultam tovább. Jelenleg gyógypedagógusként, logopédusként dolgozom a békéscsabai Esély Pedagógiai Központ EGYMI tagjaként. Emlékszem, egészen kicsi koromtól kezdődően 13 éves koromig dadogtam intenzíven. Hol erősebben, hol gyengébben jelentkeztek a dadogásom tünetei. A beszédemre jellemző volt, hogy nehezen kezdtem el a mondanivalómat, és sokszor ismételtem egy-egy hangot, szótagot a szó elején. Azt is tapasztaltam, hogy sokszor elnyújtom az első hangot a szóban. Mindeközben jellemző volt az állandó tik jelenléte és a folyamatos elpirulás. A beszédfejlődésem a korai időszakban rendkívül gyorsnak bizonyult. Nagyon hamar beszéltem, érthetően és tisztán. Anya szerint ezt az is segítette, hogy nagyon sokan voltak körülöttem. Amikor megszülettem, az anyai mamánál laktunk, ahol tata, mama, és anyán kívül még 6 testvér lakott. Mindenki nagyon örült az érkezésemnek, ráadásul mama névnapjára születtem meg, Piroska napra. Ajándékként kezeltek, ez a szeretet végig kísért életük végéig. Születésemkor Anya még csak 17 éves volt, nagy feladatnak bizonyultam számára, de szerelemgyerekként érkeztem a világra. Három éves koromig így éltünk, anya emlékezete szerint elég kiegyensúlyozottan. Voltak viták meg problémák, de mindig olyan béke és nyugalmat árasztó volt a házuk, az életük. Számomra mindig a nyugalom szigetét jelentette. Egész életemre kiható szeretetet és útravalót kaptam tőlük. Három éves koromban elköltöztünk az apai mamánkhoz, mert sokan voltunk Piri mamánál, ki nőttük a házat. Ekkor még a szüleim nem tudtak saját albérletet fizetni, így rákényszerültek arra, hogy mindig valahol és valakinél lakjanak. Ezek a szociális tényezők kezdték el lassan rányomni a bélyegét az eddig ideálisnak mondott életünknek. Az apai nagytata egy igen goromba és ideges természetű ember volt. Életét az alkohol is végig kísérte. Nehéz gyermekkorából hozott és nem feldolgozott tényezők végig kísérték az életét, amit mintázott a saját családjára. Sem a feleségével, sem a gyerekeivel nem tudott teljes és szeretetteljes életet élni. Egy őszi napon tata elveszítette a fejét, erősen veszekedett a szüleimmel, kiabált, ordított, kirakott minket a házból. Olyan erős hangterjedelemmel kiabált, melynek hatására kezdtem el anya elmondása szerint dadogni. Azt mondja, hogy nagyon megijedtem abban a helyzetben. Amikor anyáék elhagyták a házat, és haza mentek újra Piri mamánkhoz, már otthon dadogva szólaltam meg. Ekkor kezdődött az én saját kálváriám, a beszédemet illetően. Mindeközben óvodás lettem. Szerettem óvodába járni, családias, meghitt volt a közeg. A gyerekekkel könnyen barátkoztam, sok barátom volt. Azt elég hamar észrevettem, hogy furán néznek rám a társaim, amikor beszélek hozzájuk. Nagyon zavart, hogy mennyire nehezen tudom elmondani, amit szeretnék. Édesanyám elvitt logopédus szakemberhez, de nem tudott segíteni, nem javult a beszédem. Utólag tudom már, hogy ilyen családi háttér mellett nem is tudott volna javulni a dadogásom. Én állandó stresszben éltem, napi túlélőként. A családi hátterem is nagyon sok változáson ment át, ami nem segítette az én javulásomat. Az évek alatt, ami kisgyerekkoromtól számítva egészen 19 éves koromig kihúzódott, nagyon sok trauma, sérelem és lelki bántódás ért. Ennek alapvetően édesapám a fő oka. Időközben alkoholista lett és agresszív viselkedése az egész családi életünket befolyásolta. Az állandó veszekedések, bántalmazások szinte minden naposak voltak. Nem kímélt senkit otthon, leginkább engem és édesanyámat nem. Engem azért nem bírt elviselni, mert védtem az anyukámat. Hamar munkára lettem fogva, nagyon sokat dolgoztam otthon. Már egészen kis gyerekként neveltem a testvéreimet, végeztem a ház körüli munkákat. Rendkívül szigorú módon lettem munkára nevelve. Én nem értem rá a barátaimmal játszani, mert dolgoznom kellett. A kikapcsolódás, ezen részét nem ismertem. Otthon tanulni sem érhettem rá, mert nem az volt a dolgom. A testvéreim nevelése olyan nagymértékben lettek rám terhelve, hogy gyakorlatilag nekem már kiskoromban volt három gyermekem. Még szerencse, hogy könnyen tanultam az iskolában, hamar megjegyeztem a tanított dolgokat. mindig jó tanuló volt. Az évek alatt több nagyobb trauma is beárnyékolta a lelki állapotomat. Ilyen esetekben mindig észrevehetően jobban dadogtam, és plusz megjelent a tic is. Csak a nagyobbakat említem. 6 éves koromban bele estem a hátsó kert alatt folyó kis Körösbe, ami sűrű mocsaras, békalencsés kanális volt. Nagybátyám vette észre, hogy kiabálok. Mire oda értek értem és kihúztak a vízből, piócák voltak rajtam. Tisztán emlékszem, hogy ez számomra nagyon megrázó volt. Egyszer felrobbant a cserépkályha a szobában, mindenkit a mentő vitt el, szén monoxid mérgezés miatt, szerencsére túléltük. Máskor úgy mentem haza az iskolából, hogy égett a ház. Anyukám az utcán volt a szomszédnál, én mentem épp haza az iskolából, és arra léptem be az utcaajtón, hogy ég a konyha. Sikerült megmenteni a házat, de nem sokon múlott. Alapjáraton, ami nagyon megrázó volt egész otthon töltött életemen keresztül, az a soha nem szűnő, bántalmazó szavak, az ok nélküli verések, a mindig szitkozódó szavak, és szomorú otthon, amiben éltem. Ilyen pszichés háttérrel éltem a mindennapjaimat. A családi nemtörődömség miatt sokszor megélt szégyenérzet, ami beárnyékolta az egész iskolás éveimet. Például legtöbbször nem engedte el az apám anyukámat anyák napjára, mert neki otthon kellett az állatokat gondoznia. Esetleg ha eljött, az nem járt ingyen, mindig veszekedés volt a vége. Nagyon erős bennem az a történet, hogy kisiskolásként jöttem haza az iskolából, és a szomszéd néni jött szembe velem az utcán. Mondta, hogy adjam vissza a kabátot neki, ami rajtam volt, mert anyukám nem fizette ki. Én ezt annyira megalázónak éreztem, hogy ott megsemmisültem. Mélyen megragadt bennem. Szinte minden héten többször előfordult, hogy apám a kocsmából hajnalban tért haza, ilyenkor felverte a családot, és mivel ittas állapotban volt, agresszív magatartásával, kiabálva bántalmazott minket. Ilyen esetekben mindig Piri mamáék siettek minket megvédeni, hiszen mellettünk laktak. Borzalmas volt átélni, megélni ezt. Hozzám nem jöhettek barátok, mert nem viselt el senkit. Senkivel nem tudtam megosztani a problémáimat. Ezen megrázó és nehéz mindennapok miatt a beszédem állandó dadogásba torkollott. Előfordult, hogy csak dadogtam, és a tik-és enyhült, de csak rövid időre. A folyamatos stressz helyzet miatt szinte állandósultak a problémák. Gátlásos lettem, önbizalom hiányom egyre nőtt. Kerültem a beszédhelyzeteket. Az iskolában történő felelések is nyomasztóak voltak. Énekelni imádtam, élveztem, hogy legalább éneklés közben nincs megakadás a torkomban. Szépen énekeltem, jártam versenyekre is. Sikerélményem ilyen helyzetekben voltak. 12-13 éves koromban már nagyon szégyelltem a dadogásomat. Ebben az életkorban próbálkoztam különböző technikákkal, ami segített enyhíteni a dadogásomat, rájöttem, hogy hogyan tudom kezelni. Ezen gyakorlatok állandó végzésével lassan elkezdtek javulni, szinte szünni a tünetek. A tik még sokáig jelen volt, de tudtam rajta korrigálni. 14 éves koromban már teljesen normálisan beszéltem, de hordoztam a tüneteimet. Majd egyszer 23 éves koromban, államvizsga előtt álltam. A nagy nap előtt ebédelni készültem egy étteremben. Egy barátom ült mellettem. Amikor az ebédrendelésre került a sor, nem tudtam elmondani, akkor éreztem újra, hogy megint dadogva mondanám. Szóltam a barátomnak, hogy mondja ő, nekem nem ment. Ez akkor, abban a pillanatban nagyon mélyen szomorúvá tett, mert azt hittem elmúlt örökre. Elment a pincér, és megint semmi probléma nem volt. Azóta nem dadogok, egyszer sem jött elő a tünet. Jelenleg 43 éves vagyok, 20 éve vagyok folyékonyan beszélő. Úgy döntöttem, hogy veszem a bátorságot, és leírom, hogy én magam hogyan birkóztam meg e beszédzavarral, ami 13 évig oly nagy feladatnak bizonyult. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen módon tudnék segíteni magamon. Eleinte, amikor éreztem, hogy dadogva jön csak ki szó a számon, kerültem a legtöbb kommunikációs helyzeteket. Csak a legszükségesebb szituációkban beszéltem. Nagyon zavart, hogy nehezíti a „nem merek” beszélni dolgom az iskolai tanulmányaimat, az akkori önbizalmamat. Egész életemben közel állt hozzám a zene, imádtam énekelni. Ebben mindig biztonságban éreztem magam. Amikor énekeltem, nem dadogtam. Így azt a módszert választottam, hogy mielőtt megszólaltam, dúdoltam valamit, hátha elkerülöm az akadozó beszédkezdést. Több esetben segített, gyakran folyamodtam ehhez a gyakorlathoz. Az volt a baj vele, hogy egy belső kivárással járt, és nagyon koncentrált dolog volt állandóan. Kívülről úgy tűnhetett, mint aki nem mer megszólalni, miközben csak belül dúdoltam, hogy készítsem magam a folyékony beszédre. A másik módszerem, amire sok idő után jöttem csak rá, hogy ökölbe szorítottam az ökleimet, ilyenkor azt vettem észre, hogy a görcs átirányítódott a torkomból máshová. Ezt alkalmaztam a legtöbbször. A következő módszerem, amihez kicsit fel kellett nőjek, a megfelelő légzés alkalmazása. Sok energiát és időt szántam rá, mire tudtam figyelni magamra. Mély lélegzeteket vettem, próbáltam lenyugtatni magam, és amikor sikerült, akkor szólaltam meg. Eleinte nem sikerült, majd egy kis idő után rengeteget segített ez az önuralom. Próbálgattam erős artikulációval mondogatni szótagokat, bemelegíteni a számat, mielőtt beszélek. Az arcomra kiülő tik is igen zavaró volt számomra. Ezt úgy próbáltam legyőzni, hogy folyamatosan feszítettem a szememet. Akkor még nem tudtam, hogy miért rendeződött egy idő után. Nézegettem magam a tükör előtt, hogy milyen vagyok, amikor a tik és a dadogás is jelen van. Sokat gyakoroltam a tükör előtt. Ezen gyakorlatokat beépítettem az életembe. Folyamatosan próbálgattam, hátha segít valamelyik. Ösztönösen jöttek ezek az ötletek, rengeteg koncentrációt, energiát elvett a mindennapokból. A mindennapi életem mellett állandóan ezzel voltam elfoglalva. Egy idő után azt vettem észre, hogy egyre bátrabban beszélek. Ritkázódnak az ismétlődő szókezdések. Tudatosan figyeltem a levegő vételre. Megpróbáltam nem félni a beszéléstől. Állandó önnyugtatást gyakoroltam magam felé. Egyszer csak azt vettem észre, hogy gyorsan beszélek, folyékonyan, de gyorsan. Szinte hadartam, de én nagyon örültem ennek, mert ez már legalább nem dadogás. Ezután, meg arra kellett figyelnem, hogy ne siessek, de én már így is boldog voltam. Egy idő után lassan elmaradt a dadogásom. A családi helyzetem, hátterem sajnos nem változott, így azt nem mondhatom, hogy a nyugodt légkör miatt maradt el a beszédzavarom. Akkor annak tudtam be, hogy biztos a gyakorlatok miatt „gyógyultam” meg. Nagy út volt ez számomra, mire tudatosan rendeződtem. A dadogás tüneteiből így felnőtt koromra egy-két tünetet észreveszek magamon, de szerencsére nem sűrűn jelentkezik. A tik az arcomon eltűnt teljes mértékben már 13-14 éves koromban, de izomrángásokat még a testemen tapasztalok. Leginkább a karomon érzem, hogy létezik. Előfordul, hogy minden ok nélkül jön egy elpirulás, amikor beszélek, de szerencsére már nagyon ritkán. Eltökélt szándékom, hogy dadogó személyekkel szeretnék foglalkozni.