Kovács Dóra

Nem emlékszem olyan időre, mikor nem dadogtam volna. A családi legendárium szerint 3 éves koromban egy reggel sétáltunk anyával az óvodába, és megijesztett a kerítés mögül rám vicsorgó kutya. Innét dadátolódik a beszédhibám. Nem tudom. Első, beszéddel kapcsolatos emlékem, ahogy megyek az óvoda folyosóján, a logopédiai füzetemet szorongatva. Egy ajtó kinyílik és ott áll a mindig illatos-csinos, mosolygós Éva néni. A következő képkocka: óriási tükör előtt ülök, a számat figyelem, miközben mondókákat mondunk, tapsolunk vagy beszéd közben dobbal kísérem magam. Ekkor még nem nehézségként, akadályként vagy másságként éltem meg a dadogásom. Alapvetően ugyanolyannak éreztem magam, mint a többi gyerek: barátokkal, családdal, házzal, kerttel, kutyával. Aztán az iskolakezdéssel együtt észrevétlenül, alattomosan kúszott be a szorongás, a beszédtől való félelem. Mintha hirtelen meghallottam volna: máshogy beszélek, mint a többiek. Nekem nem gurulnak ki könnyedén, kecsesen a szavak a számból. Hallottam magam, ahogy görcsösen, nagy erőfeszítéssel akarok elmondani valamit, ami egyszerűen nem jön ki. Mintha hatalmas falat vagy gátat kellene áttörnie szavaimnak. Főleg a mondat- és szókezdés jelentett nehézséget. Illetve az, hogy belülről hallottam magam. Borzalmas volt. Minél jobban akartam, erőlködtem, annál nehezebben jött ki hang a torkomon. Ami pedig kijött, azt nem volt jó hallanom. Mások bezzeg csodálatosan beszéltek: könnyedén, erőfeszítés nélkül, folyékonyan. A környezetemben mindenki: egyetlen más dadogó emberrel sem találkoztam középiskolás koromig. Hogy irigyeltem őket! Hálával gondolok az alsós tanító nénimre, Ági nénire, aki – ma még tisztábban látom – biztonságos, szeretetteli légkört vont körém és egy olyan közösséget teremtett, ahol megélhettem: elfogadnak. Sajnos Ági néni nem lehetett velem mindenkor és mindenhol. Élesen és tisztán jelennek meg olyan emlékképek, mikor szünetben játszom az udvaron és ismeretlen gyerekek hangosan kinevetnek. Rajtam nevetnek, ahogy többször, sikertelenül nekifutok egy-egy szónak. Fennhangon, dadogva ismétlik a szavakat, ahogy tőlem hallották. A kedvesebbek és kíváncsibbak egyszerűen megkérdezik: te miért beszélsz így? Nem tudom. – válaszolom. Amit ezekben a pillanatokban érzek, az a szégyen. Szégyellem, ahogy beszélek. Szégyellem, mert csúnyának tartom. Hosszú ideig elkísér ez az érzés. A mai napig – 46 évesen is – megélem olykor. Elsőtől hatodik osztályig számtalan helyre vittek a szüleim: orvoshoz, fül-orr-gégészhez, logopédushoz, pszichológushoz. Nem tudom melyikünket bántott jobban a helyzet. Talán az édesanyámat. Nem tudta elfogadni. Szüleim minden fellelhető helyre elvittek, hogy segítsenek. Eredménytelenül. Kamaszkoromra aztán mindannyian belefáradtunk. Arra kristálytisztán emlékszem, ahogy ballagó nyolcadikosként megfogalmaztam: már nem akarok senkihez menni, nem akarom, hogy megszereljenek, úgysem fog sikerülni… Ráadásul, voltak számomra teljességgel érthetetlen mozzanatok a beszédemben: éneklés közben egyáltalán nem dadogtam, a barátaimmal beszélgetve nagyon ritkán, viszont voltak helyzetek, mikor a szokásosnál is rosszabbul ment a beszéd. Fizikai erőfeszítést jelentett bármit is kimondani. A valóságból való menekülést a könyvek és a fantázia jelentette. Rengeteget olvastam. 12-13 éves koromig szinte kizárólag meséket. Ebben a világban én voltam a szegényember legkisebb fia/lánya, aki mérhetetlenül bátor, leleményes, kalandos útján minden akadályt legyőzve elnyeri méltó jutalmát. Egyedül képes voltam hosszú oldalakat hiba nélkül elolvasni, akár egy színésznő. Szerepjátékaimban tanárnő, bemondó vagy előadóművész voltam, aki kilép a színpadra és játszi könnyedséggel olvas fel bonyolultabbnál bonyolultabb szövegeket. A valóság viszont más volt: az iskolai március 15.-ei ünnepségeken ott álltam a hátsó sorban, szinte láthatatlanul, némán lengettem a magyar zászlót, míg a többiek szavaltak. Belehaltam, megsemmisültem volna, ha ki kell állnom… miközben erősen vágytam látszódni, megmutatni magam. Állandó élményem még, ahogy gyerekként vásárolni megyek a közeli boltba, állok a pultnál, formálom a szavakat és tíz helyett csak nyolc kiflit kérek, mert azt tudom kimondani. Felsős tanáraim eltérően viszonyultak beszédhibámhoz. Valaki rendszeresen, hangosan olvastatott az osztály előtt, míg más sosem szólított fel és mindig írásban feleltetett. Nem tudom, melyiket éltem meg rosszabbul. Talán, amikor hangosan, döcögve, verejtékezve olvastam a szöveget, az óra után fejvesztve rohantam a mosdóba, hogy végtelen szégyenemet senki meg ne lássa. Szent meggyőződésem volt, hogy osztálytársaim szintén borzalmas élményként éli meg ezeket az órákat. Valóságos csodát jelentett, hogy dadogásom ellenére sok barátom volt, akik mellettem álltak. Akkoriban minden energiámmal azon dolgoztam, hogy elrejtsem fogyatékosságom. Azon ügyeskedtem, hogy tudok úgy jelen lenni egy közösségben, hogy senki ne vegye észre, senki ne leplezzen le, ne dörgölje az orrom alá, hogy én egy dadogó ember vagyok. Kamaszkoromban környezetemet és magamat is meglepve kéttannyelvű gimnáziumba jelentkeztem, egy távoli nagyvárosba. A felvételim jól sikerült, felvettek. Talán attól az időszaktól kezdve munkált bennem, meghatározva döntéseimet, választásaimat egy erős dac, akarat: hogy hatalmas félelmeim ellenére meg fogom mutatni magam. A gimnázium első féléve maga volt a pokol. Ugrás az ismeretlenbe. Új város, kollégium, ismeretlen emberek és mellé egy ismeretlen idegen nyelv, amit – nincs mese - beszélni kell. Később hallottam, vannak olyan dadogók, akik idegen nyelven nem dadognak. Sajnos én nem tartozom közéjük. Mai eszemmel nem tudom megmagyarázni, mi az, ami ott megtartott. Talán, hogy minden szorongásom ellenére a vágy a kapcsolódásra, a kitörésre erősebb volt. Képes voltam kilépni a magam köré épített falak közül és mély barátságokat kötni, melyek láthatatlan mentőövet jelentettek ebben a világban. Illetve szívósságom, makacsságom, valahogy átvezetett az 5 éven. Szívem szerinti hivatás a tanárság vagy a pszichológia lett volna. Szüleim – látva az iskolai rendszerben megélt erős szorongásaimat –illetve saját ambíciójuknak teret engedve, javasolták, jogi pályára menjek. Elvégezve, találok majd olyan hivatali munkát, ahol nem kell beszélnem. Engedve, elfogadva szüleim vágyát sikeresen felvételiztem a jogi karra. Igen, elvégeztem. Küzdelmesen, többszöri nekirugaszkodással, a vizsgaidőszakokban tengernyi félelemmel és megfeleléssel. Azt már az első év végén tűpontosan tudtam, nem ez az én utam. Hogy hol fogom megtalálni a helyem, nem tudtam, csak azt, hogy nem a jogi pályán. Az egyetem elvégzése után részmunkaidős állást vállaltam egy fogyatékkal élőket gondozó szociális intézményben. Ami a dadogásom történetéhez ezen a ponton – talán meglepő módon - szorosan hozzátartozik, az a szerelem. A barátság mellett ugyanis a szerelmeim voltak olyan meghatározó, felemelő, szárnyat adó élmények, ahol megélhettem, hogy dadogva, tökéletlenül, botladozva valaki szépnek, sőt gyönyörűnek talál. A férjem egyenesen elbűvölőnek találta a beszédhibámat. Valami egyedi, különleges, izgalmas, csak rám jellemző ismertetőjegynek. Az ő tükrében kezdtem el más módon látni magam. Ez még persze csak az út eleje volt. Egy olyan úté, melyben hosszú, sokszor fájdalmas-gyötrelmes, olykor felemelő-humoros önismereti munka nyomán végigjártam a folyamatot, melyben a rejteni, titkolni, takargatni vágyott dadogásomat elővettem a hátam mögül, letettem, megnéztem. Rájöttem, milyen aránytalanul nagy erőt és energiát vesz el tőlem, hogy valamit, ami a lényem része, nem fogadok el, sőt minden eszközzel igyekszem leválasztani magamról. Sok-sok éve azon dolgozom, hogy átöleljem, elfogadjam ezt a lényegi részem. A férjem és 3 gyermekem a legfontosabb tanítóim, mestereim. A folyamat egyik legmegrázóbb állomása, mikor 3 éves kislányom, hazaérkezve első nap az óvodából, dadogni kezdett. Leírhatatlan félelem uralkodott el rajtam. Mintha gyomorszájon vágott volna az Élet! Éreztem, nem akarom, nem bírom elviselni, hogy a lányom is ugyanazt élje meg, mint én. Mindenáron meg akarom védeni, megkímélni a szégyentől. A férjemmel rögtön egy logopédiai szakemberhez fordultunk, akire a mai napig mély hálával gondolok. Azt kérte, mi szülők menjünk el hozzá pár alkalommal, beszélgessünk a kislányunkról. A találkozások eredményeként, hónapokkal később, őszintén, teljes szívemből meg tudtam engedni a kislányomnak, hogy dadogjon. Igen. Odafordultam hozzá és azt éreztem, hogyha ő ilyen, akkor ezzel együtt szeretem, ezen az úton fogom őt segíteni… Számomra ő így tökéletes és csodálatos… Most leírva végtelenül egyszerűnek, banálisnak és magától értetődőnek tűnik a dolog. Számomra azonban egy roppant küzdelmes folyamat végeredménye. Hiszen mindez azt jelentette, hogy közben magamnak is megengedem: annak a dadogó kislánynak, aki ott van bennem. Aztán – paradox módon - minél inkább megengedtem, hagytam: dadogjunk, amennyi csak jól esik, annál szabadabbakká váltunk mindketten. Egy évvel később a kislányomnak teljesen megszűnt a beszédhibája. Az enyém nem, de közben rengeteget tanultam tőle. Magamról, a szüleimről, akiket sok-sok mindenben megértettem, a saját szülőségemről, a beszédhibámról. Aztán jelentkeztem mentálhigiénés képzésre. Amit elvégezve, tovább képeztem magam művészet- és meseterápiás szakemberré. Hivatásomat tekintve mentálhigiénés szakember, művészet- és meseterapeuta vagyok. Önismereti csoportokat vezetek, tanítom a művészetterápiás módszert, illetve egyéni folyamatokat kísérek. Minden bemutatkozásomat ezzel a mondattal kezdem: dadogó ember vagyok. Amint kimondom a beszédhibámat, a tökéletlenségemet, megélem, hogy valahogy közelebb kerül hozzám a másik. Felszabadultabbá, oldottabbá, bensőségesebbé válik. Teremt valami olyan biztonságot, ahol szabad megmutatnia magát, ahol lehet az, aki. Úgy, ahogy van, kendőzetlenül. Pár éve új érzés jelent meg bennem: a hála. Mennyi mindent köszönhetek a dadogásomnak! Először furcsa volt találkozni az érzéssel. Volt benne valami bizarr! Még hogy hála a beszédhibámért! Aztán kezdtem összeszedegetni, apró szemenként, hogy mit jelent ez… Íme a folyton alakuló, változó lista néhány eleme: az érzékenységemet, a gazdag szókincsemet, az elszántságomat, hogy újra és újra nekirugaszkodjak valaminek, a szégyennel és magánnyal kötött közeli ismeretségemet, a gyors újratervezési képességemet, az empátiámat és együttérzésemet, minden szenvedés iránt… Mind, mind a hivatásom fontos része. Nem állandó érzés bennem a hála, de már itt van, és egyre többször megélem. Azt is látom már, milyen érzékeny jelzőrendszer a beszédem. Mint egy különleges barométer. Mutatja – többek között - a fáradtságom fokát, a stressz-szintemet, a valamiben való érintettségemet, az épp bennem lévő félelem szintjét.… Ha ma visszanézek az utamra, meghökkenve látom, milyen apró, jól illeszkedő építőkövekből épült fel a dadogásom mára otthonos, ismerős, az életembe jól illeszkedő építménye: a segítő hivatásom, a non verbális terápiás módszerek iránti elkötelezettségem, ami szavak nélküli kommunikációt tesz lehetővé. A mesékkel való munkám... A láthatatlan rendező és rendezőelve alapján sok-sok minden, korábban értelmetlennek és hiábavalónak tűnő dolog talált helyet. Életemben, munkámban nap, mint nap megélem, hogy a dadogás analóg az Élettel. Így vagy úgy mindannyian dadogunk. Meg-megakadva folyamatainkban, keressük a szavakat, erőfeszítéseket teszünk, hogy túljussunk valamin. Újra meg újra nekirugaszkodunk, újrakezdünk, hogy a végén kijöjjön, megjelenjen, amit szeretnénk. Vannak szakaszok, mikor gördülékenyen, könnyedén haladunk. Vannak nehezebb szavak, szókezdések, egész mondatok, mikor elsőre nem úgy megy, ahogy elvárjuk magunktól. És persze mindannyiunknak megvannak a magunk technikái, aprócska mankói, amivel átsegítjük magunkat az akadályokon: valaki lassan, nagy levegőkkel, hosszú szünetekkel halad, valaki nagy nyomatékkal, erővel indul neki és van, aki túljutva az elején, váratlanul, egy korábban többször megugrott akadály előtt torpan meg… Ami közös, hogy mindannyian látszódni szeretnék, megmutatni, kifejezni magunkat. Azt, akik vagyunk. Sokat megmutattam magamból.