Kissné Bendefy Márta

Beszédhibám, logopédiai pályafutásom, életpályám története.

Kisgyerekkor:
Nem tudom pontosan, mikor indult, azt se, hogy mi okozta, de biztos, hogy kisgyerek voltam, még óvodába se jártam, mikor erősen hadarni és dadogni kezdtem. Magam nem emlékszem, de a családi legendárium szerint korábban vidám, csacsogó kislány voltam, szívesen beszélgettem családtagokkal, ismerősökkel. Az egyik kedves szomszéd bácsi Seherezádénak nevezett, mert miközben kertészkedett, folyamatosan a meséimmel szórakoztattam a kertben. Mivel a körülöttem élők, elsősorban a családtagok továbbra is szerettek és figyeltek arra, amit mondtam, nem emlékszem szomorúságra a beszédhibámmal kapcsolatban, de az ijesztő volt, hogy már nem volt olyan könnyű ̶ beszélni, mint korábban.
Óvoda ̶ Általános iskola:
Az óvodában ̶ ahová csak nagycsoportba jártam egy évig ̶ a beszédhibám még nem volt feltűnő, hisz az új közegben megszeppenve alig szólaltam meg. Az egyik óvó néni, aki észrevette, hogy nehezemre esett a beszéd, finoman próbált segíteni. Tudta, hogy nem szeretem a délutáni alvást, ezért nem erőltette, viszont olyankor leültetett maga mellé egy kis asztalhoz, és azt kérte, hogy csendben rajzoljak valamit, ami felvidít. A rajzról később beszélgetett velem, és ebben az oldott közegben a hadarás lelassult és egyre bátrabb lettem. Ő volt az is, aki észrevette, hogy jó a hallásom és a hangom, és sokszor kérte, hogy énekeljek általam ismert dalokat a többieknek. Jó érzés volt, hogy van valami, amiben ügyes vagyok, és arra is ekkor figyeltem fel, hogy éneklés közben se a hadarás se a dadogás nem jelentkezett.
A fent említett kedves óvó néni javasolta szüleimnek, hogy a közeli ének-zenei általános iskolába írassanak be, aminek nagyon örültem. Az alsó tagozatban azonban már nagyon sokat szenvedtem a beszédhibám miatt. Apai nagyszüleim közel laktak az iskolához, ezért nagymamám tanítás után eljött értem és hazavitt hozzájuk. Ott megebédeltünk, majd kis beszélgetés után elkezdtük gyakorolni az írást, olvasást és a számolást, amit éppen kellett. A hangos olvasás volt a legnehezebb, amitől egy idő után már előre rettegtem. Az olvasókönyvben egyszerűnek látszó „ló, ól” szavak esetén az „L” hangzó helyes kiejtése reménytelennek tűnt, úgy éreztem, hogy a nyelvem hegye végérvényesen a szájpadlásomhoz tapad, és bár drága nagymamám végtelen türelemmel várta ki újra és újra, hogy úrrá legyek a görcsös síráson, nem sokat fejlődtem a hangos olvasásban. A gyerekek néha csúfoltak is, de ennél sokkal rosszabb volt, hogy a félelem előre megbénított, mert én magam is ijesztőnek éreztem, ahogy beszéltem.
Szüleim az osztályfőnököm tanácsára elvittek egy logopédus nénihez, aki kedves volt, de sajnos nem találta meg az én személyes problémámhoz az utat. Azt a kérését, hogy „ne hadarj Mártika” nem tudtam teljesíteni, mert fogalmam sem volt arról, hogy miért hadarok valójában.
Óriási megkönnyebbülést jelentett, amikor már nem kellett hangosan olvasni. Valóságos felszabadulásként éltem meg, hogy könnyedén suhanok végig a sorokba rendezett betűkön, és hogy végre a jelentésükre koncentrálhattam. A korábban ellenségnek tekintett könyvekből a legjobb barátaim lettek, magával ragadott a szenvedélyes olvasás öröme. Most úgy gondolom, hogy a dadogás közvetve hozzájárulhatott az azóta is tartó olvasási szenvedélyemhez, az olvasás pedig lassan, fokozatosan segített a beszédhibámban, mert segítségével egyre nőtt a szókincsem, a nehezen kiejthető szavak helyett több hasonló értelmű, de könnyebben kimondható is rendelkezésemre állt már, ami erősítette az önbizalmamat. Különösen szerettem verseket olvasni, és ezeket egyre szívesebben mondtam el hangosan is. Ösztönösen megéreztem, hogy a vers saját ritmusát magamévá téve már nem kellett sietnem, hadarnom, csak hagynom kellett, hogy a szavak abban a ritmusban kiáradjanak a számból.
Mivel zenei általánosba jártam, természetes volt, hogy sokat énekeltünk. Nem csak az énekórákon, hanem az iskolai kórus próbáin és fellépésein is. Ez is lehetőséget adott a fejlődésre, mert akár a versmondásnál, az éneklésnél se lehet figyelmen kívül hagyni a zenemű saját ritmusát és természetes hullámzását, ezért éneklés közben nehéz hadarni és dadogni.
A felső tagozatot elérve már egyre jobban éreztem magam. A belső magabiztosságom, bátorságom egyre erősödött, ahogy a tanulás és olvasás hatására gazdagodott az általános műveltségem, tájékozottságom, amivel könnyebb volt érdekes beszédtémákat találni és közelebb kerülni a kortársaimhoz. Édesanyám bölcs bátorítása is sokat jelentett, aki mindig arra tanított, hogy nincs olyan hiba, amit ne lehetne ellensúlyozni nyitottsággal, a körülöttünk élők iránti megértéssel és kedvességgel.
Gimnáziumi évek:
15 éves koromtól a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba jártam, ahol kimondottan jól éreztem magam. Az osztályban sok barátot szereztem, akik mintha észre se vették volna a beszédhibámat, természetes kíváncsisággal közeledtek hozzám. Olasz tagozatra jártam, ami külön örömet jelentett, mert az olasz gyönyörű, dallamos nyelv, melynek a kiejtése könnyebb sok más nyelvénél. Maga a tanulás folyamata több tantárgyból egyre örömtelibbé vált, és az ennek köszönhetően gyorsan növekvő tudás fokozatosan növelte a belső biztonságomat és bátorságomat, ami jelentősen csökkentette a dadogáshoz kötődő félelmemet. Az éneklés is megtalált ismét, mert nagy örömömre felvettek a Szilágyi Erzsébet női kamarakórusba, ahol a közös élmények hatására többekkel a mai napig tartó, mély barátságokat kötöttünk.
Egyetemi évek:
A Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki karán már nem sok gondot okozott a beszédhiba: Ritkán kellett egyedül beszélnem nagy nyilvánosság előtt, a kisebb csoportos gyakorlatok meghittebbek voltak, a szűk körű vizsgákra pedig az akkori barátommal (aki immár 48 éve a férjem) együtt készültünk, és hangosan el is mondtuk egymásnak a kérdésekre adandó válaszokat, ami segített a görcsös szorongás feloldásában. Tanulmányaim végén vegyész-üzemmérnöki diplomát szereztem könnyűipari ágazaton.
Munka, szakmai fejlődés:
1982-ben vegyész-üzemmérnöki diplomámmal múzeumi területen sikerült elhelyezkednem Budapesten az akkori Központi Múzeumi Igazgatóság Restaurátor osztályán, melyet 1990-től a Magyar Nemzeti Múzeumhoz csatoltak, így annak restaurátor osztályán folytathattam munkámat. Feladatom elsősorban a bőrből készült műtárgyak anyagvizsgálata, készítésük technikájának felmérése, majd az ily módon szerzett ismeretek alapján restaurálásuk volt, és oktatóként részt vettem az iparművész restaurátorok képzésében is. Ez utóbbi eleinte nagyon nehezen ment, mert nem volt elegendő tudásom és tapasztalatom. Ennek hatására természetesen nagyon izgultam és szorongtam, ami az előadások során szinte törvényszerűen előidézte a hadarást, dadogást és az ezzel járó szégyenérzetet. Rájöttem, hogy ebben a helyzetben csak az őszinteség segíthet. A hallgatóknak nyíltan elmondtam, hogy vannak olyan területek, amikben még nincs hosszú időre visszatekintő tapasztalatom, ezért ezekben az együttműködésüket kértem. Nagyon megértőek és együttműködőek voltak, ami sokat segített a beszédemet oldottabbá tenni.
1990-ben lehetőségem volt 4 hónapot Rómában tölteni a „Restaurálás tudományos alapjai” címet viselő, angol nyelvű nemzetközi tanfolyamon. Ezt egy római székhelyű, restaurálási és oktatási feladatokat végző nemzetközi intézmény, az ICCROM szervezte. A helyszínt is ők biztosították a Tevere folyó nyugati partján elhelyezkedő, Trastevere nevű romantikus hangulatú kerületben. A mi csoportunkban nyolc résztvevő volt, mindenki más országból: egy-egy amerikai, brazíliai, egyiptomi, német, indiai, spanyol, maláj csoporttársam, és én magyarként, nagyon izgalmas volt megismerkedni!
A tanfolyamunk úgy épült fel, hogy minden héten más témával foglalkoztunk, délelőttönként elméleti, délután a témához kapcsolódó gyakorlati ismereteket kaptunk a területek legjobb szakembereitől, akiket Olaszországon túl sokszor Angliából, Belgiumból, az Egyesült Államokból hívtak meg, de az oktatás mindig angolul zajlott. Minden pénteken délután dolgozatot írtunk az eltelt héten érintett témákból.
Az első héten a műemlékekkel kapcsolatos tudnivalókkal foglalkoztunk. Ezt követően jöttek az alapozó témák: előadói készségek, fizika, kémia, műszeres anyagvizsgálatok, a különböző műtárgyakat felépítő anyagok szerkezete, öregedése, károsodása, és az ezeket előidéző külső és belső hatások. Az anyagfajták között szerepelt a kerámia, üveg, fém, fa, papír és textil.
A bőr, mint műtárgyalkotó anyag eredetileg egyáltalán nem szerepelt volna a 4 hónapunk órarendjében. Mivel nekem ehhez megvolt a képzettségem és addigra gyakorlati tapasztalatot is szereztem, a tanfolyam főszervezője még a kiutazásom előtt felkért, hogy bőrös témában egy hétig én tartsam az elméleti és gyakorlati órákat a saját csoporttársaimnak. Ettől rettenetesen megijedtem, hisz az angoltudásomat még nem éreztem elegendőnek, de végül meggyőztek, hogy ez egy jó tanulási és fejlődési lehetőség, így elvállaltam. Szerencsére még itthon volt időm összegyűjteni elegendő illusztrációs anyagot, több száz diát, és a bőrös hetem nem az első két hónapban volt, így reméltem, hogy addigra lesz időm véglegesíteni, és alaposan begyakorolni az előadásomat.
Még viszonylag a tanfolyam elején volt egy nagyon érdekes és tanulságos tantárgyunk, az „Előadói készségek”. Ezen az oktató ismertette velünk az előadások során elkövetett gyakori hibákat, majd két rövid előadást kellett tartanunk, amik közül az elsőről csak hangfelvétel, majd a másodikról videofelvétel is készült, melyeket azután kielemeztünk. Mikor az oktató az enyémet mutatta be videón, teljesen összeomlottam. Az előadás alatt ugyanis az idegesség és félelem miatt nem tudtam megakadályozni, hogy a hadarás és a dadogás nagyon erősen megjelenjen. Visszanézve ez rettenetes tapasztalat volt és úgy éreztem, így soha nem lenne szabad oktatóként dolgoznom. Szembesültem azzal, hogy valószínűleg a magyarországi előadásaim is ennyire zavaróak lehettek a szegény hallgatóknak. Ők ugyan nagyon kedvesen elfogadtak, mint embert és mint oktatót, de ezt nem éreztem felmentésnek és nem is tudott megvigasztalni. Akkor eltökéltem magamban, hogy ha visszatérek Magyarországra, azonnal keresek egy logopédust, aki segítene megérteni mindennek az okát és megtanítaná, hogy tudnék változtatni az állapotomon.
Hazatérésem után is tartott bennem az erős elhatározás, de sokáig nem tudtam, hol keressem a megfelelő szakembert. Pár év múlva véletlenül került kezembe egy nagyon érdekes cikk, melyben Feketéné Gacsó Mária logopédus olyan, számomra teljesen ismeretlen oldalról világította meg a hadarás/dadogás beszédhiba okait és következményeit, hogy ennek hatására felkerestem őt, és az ismerkedő beszélgetés után terápiára is jártam hozzá. Ennek során a legnagyobb változáshoz a helyzetem, a változtatással kapcsolatos motivációm felmérése és tudatosítása, továbbá a tőle megtanult relaxációs technikák gyakorlása és alkalmazása adta a segítséget. Ennek köszönhetően közel harminc évig, egészen a nyugdíjazásomig tudtam folytatni az oktatói munkát, magyar és angol nyelven egyaránt, mely már elsősorban nem rettegést és szégyenérzetet, hanem örömet keltett bennem.
A terápia közben arra is rádöbbentem, hogy miért jelent meg a hadarás általában olyan erősen, hogy mindig előidézte a dadogást is. Megértettem, hogy általános iskolás korom óta élt bennem az a félelem, hogy ha nem beszélek elég gyorsan, akkor a többieknek (elsősorban az osztálytársaimnak, kortársaimnak) nem lesz türelmük meghallgatni mindazt a sok érdekes dolgot, amit meg akartam osztani velük, nem lesznek kíváncsiak rám, és nem is fognak szeretni.
Tanácsok hajdani önmagamnak
A fentieket újra átgondolva a következő gondolatokat osztanám meg aggódó és sokat szorongó hajdani önmagamnak:
̶ Érdemes észrevenni egy nem kedvelt tulajdonság esetleges kedvezőbb oldalát is.
̶ A hadarás-dadogás beszédhibám ellenére körülbelül 10 éves koromtól engem a kortársaim többsége elfogadott, kereste a társaságomat, nagyon ritkán volt nyílt gúnyolódásban részem. Ma úgy látom, hogy a beszédhiba, amit sokáig csak szörnyű tehernek tartottam, közvetve pozitív hatással is volt az életemre. Hozzájárult ahhoz, hogy szenvedélyesen megszeressem az olvasást, megtaláljam az élvezetet a tanulásban, ezzel növelve tájékozottságomat és általános műveltségemet, ami előnyt jelentett a társas kapcsolatokban, mikor egyre többször kezdeményeztek velem beszélgetéseket.
̶ Akkoriban a dadogást technikai gyakorlatokkal akarták „gyógyítani”, de időközben Feketéné Gacsó Mária logopédusnak hála megértettem, hogy ennek a beszédhibának alapvetően lelki okai vannak, és elsősorban ezeket a feszültségeket kell oldani a test és az elme ellazításával.
Gondolatok szülőknek, pedagógusoknak
̶ Mindenekelőtt szeretném tisztázni, hogy nem vagyok logopédus, sem gyermekeket oktató pedagógus. Az alábbi gondolatok kizárólag a saját gyermek- és felnőttkoromban átélt helyzetek újragondolásának köszönhetően fogalmazódtak meg bennem. Azt remélem, hogy talán másoknak is ötleteket adhatnak: szülőknek, akiknek gyerekei hadarással-dadogással küzdenek vagy pedagógusoknak, akik tanulói között előfordulnak hasonló problémák.
̶ Egyik korai tapasztalatom, hogy nálam a dadogást sokszor éppen a dadogástól és az ezzel járó szégyentől való rettegés idézte elő. Az a kedves Óvónő, aki hamar felismerte a beszédproblémáimat, sokat segített azzal, hogy nem azt mondta, „ne hadarj!”, hanem a csendes rajzolgatással, halk, négyszemközti beszélgetéssel olyan közeget teremtett, ahol biztonságban érezhettem magam, fel tudtam oldódni és ezzel a dadogástól való rettegés is oldódott. Másrészt addig próbált bennem valami értékes készséget is keresni, amíg fel nem fedezte a jó hallásomat és kellemes énekhangomat, amiknek köszönhetően zenei általánosba írattak a szüleim, majd az éneklés később is gyakran része volt az életemnek. Ezek közvetve mind hozzájárultak a belső biztonságérzetem és bátorságom kialakulásához és megerősödéséhez.
̶ Édesanyám, aki mindig nagyon bízott bennem, sokat segített azzal, hogy nem akarta mindenáron megszüntetni a hadarásomat- dadogásomat, hanem inkább arra bátorított, hogy legyek megértő, barátságos és nyitott a többi gyerekkel. Így volt alkalmam megtapasztalni, hogy a kedvesség sokkal több kapcsolatot teremt, mint a tökéletes beszéd. Arra is bíztatott, hogy ne féljek annyira a megszégyenüléstől, mert a többiek sokszor észre sem veszik azokat a hibákat, amik miatt én több órát sírtam szégyenemben.
̶ Összefoglalva, a beszédhibás gyerekekhez empátiával és nagy türelemmel közelítő szülő és tanár tapasztalatom szerint sokkal többet tud segíteni nekik, mint azok, akik mindenáron gyors, látványos eredményt akarnak felmutatni.
Szívből kívánom minden beszédhibás embertársamnak, hogy feloldódjon a lelke és megbékéljen önmagával és a körülötte élőkkel!