DADA
Egy gondolat megszületése spontán és finom folyamat, mintha egy könnyed fuvallat érintené az elmét. Ebben az állapotában a gondolat még tiszta és zavartalan. Ám, amint beesik a „gondolatgyűjtő tartályba”, összekeveredik a többi gondolattal, amelyek kölcsönösen formálják egymást. Az eredeti gondolat alakul, változik, kibővül, vagy éppen lerövidül. Ha a „kimondásra kerülők” csoportjába sorolódik, elindul a hangszálak felé. Ezen a hosszú úton még sok minden történhet. A külvilág egyre nagyobb befolyással bír, a gondolatok tovább formálódnak. Némelyikük teljesen átalakul, másokkal összeolvad, vagy eltűnik örökre, esetleg kimondatlan marad. Ahogy egyre konkrétabb szavakká és mondatokká válnak, akadálytalanul áramlanak ki a világba a szájon át. Ideális esetben így is történik; a gondolatok kimondódnak, éppen úgy, ahogy a tulajdonosuk szeretné. Jó esetben. Nálam azonban más a helyzet. A hosszú, megpróbáltatásokkal teli út végén, közvetlenül a kimondás előtt újabb próbatétel következik. A gondolatok egy különös lényhez érkeznek, akit Dadának hívnak.
Dada egy láthatatlan teremtmény, aki a torkomban lakozik. Ugyan mi nem látjuk őt, a hangok nagyon is érzékelik jelenlétét. Csupán elképzelések vannak arra vonatkozóan, hogy is nézhet ki. Mintha egy dadaista műalkotás kelne életre benne: szögletes formák, durva felületek, göcsörtök, kiálló szögek és rozsdás rugók tarkítják. Sötét mélyedések is fellelhetők rajta: két apró pötty egymástól nem messze, alattuk pedig egy nagyobb horpadás. Ha hunyorítanánk, talán egy arcot vélnénk felfedezni: két szemet és egy szájat, apró, éles fogakkal.
A hangok nagyon különbözőképpen viszonyulnak Dadához. Vannak olyanok, akik bátrak, szinte fittyet hánynak a jelenlétére. Ilyenek a magánhangzók és néhány mássalhangzó is. Köszönnek neki, viccelődnek vele, ugratják. Van úgy, hogy megpiszkálják a kiálló szögeket, megpöckölik a rugókat, vagy nevetve rácsapnak az oldalára, amitől kongó hangot ad ki, mint egy esővízgyűjtő hordó. Apró egérkék módjára mindig megtalálják a szűk réseket is és sértetlenül elsuhannak mellette. Dada hiába tesz meg minden tőle telhetőt, hiába ad ki fülsiketítően éles hangokat, hiába szór rájuk mindenféle vasdarabkát, hiába kétszerezi meg a méretét, nem tudja elkapni őket.
Vannak azonban olyan hangok, mint például a „dé”, a „pé” és a „ká”, akik már nehezebben kezelik a helyzetet. Ahogy közelednek a külvilág felé, félelemmel telnek meg, ami felnagyítja és lomhává teszi őket, így könnyű prédákká válnak Dada számára. Amikor azonban képesek uralkodni félelmükön, könnyűszerrel kijátsszák a lényt, és továbbsiklanak.
Az utolsó csoportban jelenleg csak egy hang található, a „té”. Ő retteg Dadától, és gyakran azon nyomban visszafordul, amint a közelébe ér, különösen, ha ő van a sor elején. Félelmén szinte sehogy sem tud uralkodni, ami lehetetlenné teszi, hogy épségben eljusson a külvilágig. Mivel olyan sokszor vallott már kudarcot, nem tudja elképzelni, hogy egyszer sikerrel járna. Csak bámulva nézi a magánhangók könnyedségét, és barátja, „dé” bátorságát, ahogy leküzdi félelmét. Még akkor is retteg, amikor Dada éppen alszik. Ez a negatív érzés olyan nagyra növeli a testét, hogy hiába próbálja visszatartani a levegőt és behúzni a hasát, hogy átpréselje magát Dada mellett, nem sikerül észrevétlenül elhaladni. Vagy beszorul, vagy fennakad valamelyik alkatrészen, vagy idegességében olyan esetlenül trappol, hogy Dada biztosan felébred. Amint megkaparint egy „té”-t, megtöri, összegyűri, szétszaggatja, vagy egyszerűen visszaküldi oda, ahonnan érkezett. Állhatja ki újra a sort. Így esik meg, hogy a kimondott szó néha köszönőviszonyban sincs a közlésre szánt gondolattal.
Dadáról tudni kell, hogy fanatikus munkakerülő, aki idejének nagy részét alvással tölti. Vannak napok, amikor rövid időre felébred, megakasztja a szavakat, majd újra mély álomba merül. Néha azonban, amikor a környezetében nyugtalanságot érez, amikor feszültség terjeng a levegőben, sokkal éberebbé válik, mint általában, és teljes erőbedobással veti bele magát a munkába. Az életem nagyobb változásai, érzelmileg megterhelő időszakai, a stresszes helyzetek mindig lázba hozták: sokkal többet dadogtam nyáriszünet után, amikor elkezdődött az iskola, vizsgaidőszakban, munkahelyváltáskor, vagy amikor megszületett a kisfiam. Ilyenkor Dada igazán serényen dolgozik.
A hétköznapok során Dada leginkább akkor ébred fel álmából, ha megérzi, hogy valamit nagyon szépen, tökéletesen, vagy csak egyszerűen megakadás nélkül szeretnék kimondani, esetleg magamban gyakorlom az adott mondatot. Például, ha túl hosszú a sor a pékségben, én pedig újra és újra mantrázom magamban, hogy „egy túróstáskát kérek”, mire valóban kimondanám, biztosan megbotlom a szavakban. Ilyenkor előfordul, hogy meg sem próbálom, és megelégszem egy kakaós csigával. Az egyetemi prezentációk során az energiám java része arra ment el, hogy a „té” betűs szavakat kerülgessem, szinonimákat keresgélve helyettük. Vagy például egyszerre szerettem volna nevetni és sírni, mikor megtudtam, hogy az új munkahelyemen is Timinek hívják a főnökömet, éppúgy, mint az előzőnél.
Nem emlékszem olyan időszakra, amikor Dada ne lett volna velem. Hű társ, akit senki nem hívott, én aztán biztosan nem. Az elmúlt harminc év során volt időm kiismerni és megtanulni, mire érzékeny, mit szeret. Időnként rá tudom venni az együttműködésre, de vannak pillanatok, amikor saját törvényéi szerint cselekszik. Kezdetben próbáltam figyelmen kívül hagyni, mintha nem is létezne. Nincs és kész. Én nem dadogok. Később azt gondoltam, hogy valamikor biztosan el fog múlni. Mindig abban bíztam, hogy magától elmúlik. Egyszer csak unalmassá válik számára az itt-lét, és továbbáll. Pár évvel ezelőtt azonban rá kellett ébrednem, hogy egész életemben dadogó leszek. Bizonyos technikákkal ugyan tudtam csökkenteni a megakadást, ami nagy segítség, de az érzés, hogy bármikor megakadhatok, megmaradt.
Az én dadogásomban az a nehéz, ami miatt könnyűnek tűnik. Hogy látszólag nincs mindig jelen. Hogy sokan a környezetemben nem is tudják, hogy dadogok, mert az esetek többségében valóban nem akadok meg. A kisebb döccenéseket, a hosszabb szüneteket egy-egy szó előtt pedig mindenki csinálja. „Ennyire én is szoktam dadogni, mint te” – mondják azok, akiknek elmesélem, mi a helyzet. De ez nem így van. Dada láthatatlan mások számára, a jelenléte ennek ellenére nagyon meghatározó. Áthatja a mindennapokat, küzdelmessé teszi azt a fantasztikus dolgot, hogy képesek vagyunk a gondolatainkat szavakká, mondatokká alakítani és a beszéden keresztük megosztani másokkal. Ezt a folyamatot szentségteleníti, töri és hamisítja meg.
Arra is rájöttem, hogy minél jobban próbálom titkolni, annál erősebb lesz. Lehet, hogy nem a valóságban, de bennem igen. Talán éppen ez a kulcs. Ha megvan a befogadás mások részéről, most már szívesen beszélek róla. Ha nem bagatellizálják el és sikerül átadnom ennek az egész dolognak a mélységét és küzdelmeit, akkor meg tudok könnyebbülni.
Mindig is érzékeny voltam arra, ha valaki nem figyelt igazán. Amikor azt érzem, hogy valakit nem érdekel az, amit mondok, akkor jobban is dadogok és kevesebbet is beszélek. Az őszinte érdeklődés, hogy valaki rám szánja az időt, hogy képes akár azt is megvárni, hogy megkeressem a megfelelő szót, vagy közbeszólás nélkül kibírja azt, hogy szaggatottan mondok ki valamit, az nagyon jól tud esni. És talán ettől nem fog elmúlni a dadogás, de azt fogom érzeni, hogy itt és most nyugodtan dadoghatok. Nem baj, ha dadogok. Így pedig megnyerem azt a szabadságot, hogy pontosan azt a gondolatot és pontosan úgy mondhatom ki, ahogy szeretném. Ha nem is folyékonyan.
Azt hiszem, ha kívánhatnék egyet, elküldeném Dadát jó messzire. Mégis lenne egy furcsa hiányérzetem és talán évekkel később ugyan nem jó szívvel, de egy kis nosztalgikus kedvességgel gondolnék vissza rá. Hiszen velem van a kezdetektől. Az énem része, formálta a személyiségemet. Sokáig ignoráltam őt vagy kétségbeesetten küzdöttem ellene, most már inkább próbálom elfogadni, hogy jelen van és ápolni vele a kapcsolatot. Így mintha ő is kedvesebb lenne. Persze sokszor még most is keresztbe tesz, de hát ő Dada, azt hiszem, nem tud megváltozni. De én igen.