Dukay Barbara

Az a fajta kislány voltam, aki barátok nélkül gubbasztott a hátsó padban. Az fajta, aki otthon nem vehetett részt a felnőttek beszélgetésében, de a testvéreivel is nehéz volt az együtt élés és a kommunikáció. A kislányokat ugyanis nem érdeklik a fiús dolgok (bár horgászni később eljártam a bátyámmal), a lány testvérem meg teljesen más típus volt, mint én. Szavaim, ha voltak, erőtlenek és suták. Senkit nem érdekelt mit beszélek- biztos nem fontos. A legrosszabb az iskolában volt, mert olyan voltam mint egy hibás puzzledarab, sehova se illettem. Kerestem a barátságokat, de nem volt rám szükség. A menő lányok lesajnáltak, a fiúk meg a menő lányok iránt érdeklődtek. Logikus lett volna olyan lányokkal ismerkedni, akik úgymond felzárkóztatnak. Tudtam, hogy más vagyok, csak azt nem hogy miért. Nem volt jó furának lenni, de az voltam. Közép iskolában annyiban volt más a helyzet, hogy a fiatalok nem egymásra akartak hasonlítani, hanem minél egyedibbnek látszani, de azért egy közösségben lenni más egyénségekkel. A kamaszkor ilyen: teli ellentmondásokkal. AZ én belső ellentmondásom az volt, hogy fiúnak látszó lány voltam, aki ezért fiú jobban akart lenni, mert úgy talán jobban lehet érvényesülni. Lányként szépnek, és bájosnak is kell lenni, de én morcos kislány voltam, aki haragszik a világra, hogy felemásnak született. Ugyanakkor lány is szerettem volna lenni, ha már annak születtem. Másoknak miért ilyen egyszerű csinos, cuki és szerethető lánynak lenni!? Jó lett volna, ha valaki segít megmutatni, milyen nővé válhatnék. Frida Khalo megirigyelhette volna a szemöldököm, olyan vastag volt, és ajkam felett is pelyhedzett valami, aminek nem kellett volna. Inkább hasonlítottam fiúra, mint lányra. Így talán jobban érthető, miért nem voltak barátaim és miért szorongtam. Keveset beszéltem és ha mégis, nem jól fejeztem ki magam. A fejemben megvolt minden, de kiállni egy osztály elé és hangosan beszélni az szorongató volt. Ezért leírtam mindent, mintha egy barátnak mondtam volna. És mikor megszerettem írni, verseket és történeteket is írtam. Minden normális kortársam hangos, sőt harsány volt. Mint a párkereső madarak, így hívták fel magukra a figyelmet. Persze párt senki nem hosszútávra keresett, csak akivel tudott „lógni” és megismerni a testi szerelmet. Én csak álmodoztam róla; magamban tudtam, hogy sose fogok kelleni senkinek, mert csúnya vagyok. Volt egy lány, akit próbáltam másolni, hogy kell nőnek lenni, de hiába vesz fel az ember divatosabb holmit és keni ki az arcát, mindenhez stílus kell és azt viselni tudni. A magabiztosság is hiányzott. Ha meg is akart ismerni egy fiú, zavarba jöttem, és elmenekültem a helyzetből. Másik ellentmondásom, hogy butának és üresnek tarthattak, csak mert keveset beszéltem. Eközben a fejem tele volt gondolatokkal és tervekkel, ötletekkel. Kreatív voltam, ahogy a szüleim is, és ami kivirágzott bennem, azt megvalósítottam manuálisan. Ékszereket készítettem, festettem, írtam, varrtam… Akkor jöttem rá, hogy mindegy, hogy fiú vagyok vagy lány, a szellemiség a fontos, és a kezeim. Mindezekből kiderülhetett, hogy szociálisan jelentős hátránnyal indultam, de a felnőtt világban meg kellett tanulni kiállni magamért, felvállalni magam. Az ügyeimet én intéztem, beszélni kellett. A vizsgákon is meg kellett szólalni- nem is jutottam be a főiskolára. A munkahelyeken se szerették, ha valaki túl zárkózott, és új ismeretségekre sincs esély, ha nem nyilvánulunk meg szóban. Nehéz volt, mert írásban van lehetőség javítani, de szóban nincs! A kimondott szónak ereje és hatása van. Gyerekkoromban, ha megszólaltam, senkit nem érdekelt a társaságban, egyszerűen elnyomtak a saját, erős beszédükkel. Ha mégis végig mondtam, amit akartam, belezavarodtam és az komikussá vált. Meggyengült a szókincsem. Ezért úgy kell ma már megszólalnom, hogy hinni benne, az amit mondok, érdekelni fog másokat. Sok- sok év múlva elhatároztam, nem leszek az, aki hátul ül, aki nem illik a képbe, akit kinevetnek, mert furcsa…. Ha mindenki egyforma volna, Isten beállított volna egy gépsort, ami ontja a Barby és Ken embertípusokat. De nem így történt. Minden alkotó egyedit alkot, és Isten bár embert teremtett, mindegyiket másmilyennek tervezte. Én is egy ilyen vagyok, te is, Jóska és Anna is. Nem baj, ha zártabb az ember, ahogy az sem baj, ha nyitottabb. A beszédhibák mélyen gyökerező egyedi traumákból alakulhattak ki, és nem megy csettintésre, hogy megváltozzon. Az biztos, hogy ma már elvárom, hogy figyeljenek rám, mert igenis érdekeset fogok mondani. Figyeljenek rám, mert jószándék vezérel. Hallgassanak meg engem is, mert valamit tanítani akarok, amit én tanultam meg. Figyeljék, mit mondok, mert tett lesz belőle. Akarják érteni a szavaim, mert nem evésre nyitottam ki a szám, hanem megmutatom, hogy lesz a hátsó padon ülő kislányból valaki, akire nem is számítottak.