Pöszeségnek nevezzük a beszédhangok torzított ejtését, kiejtésének képtelenségét, más beszédhanggal felcserélését, az adott nyelvi közeg artikulációs hangjaitól való eltérést.
A pöszeség terápiáját általában középső, illetve nagy csoportban kezdjük, ezt a beszédhiba súlyossága és a problémás hangok száma alapján döntjük el. Nem igényel logopédiai segítséget azonban az élettani pöszeség, amely a beszédtanulás kezdetén lép fel a gyermeknél, és amely nem beszédhiba, hanem a fejlődés természetes velejárója. A pöszeség megnyilvánulása háromféle: torzítás, hangcsere, vagy hangelhagyás. Egy-egy hang torz, pontatlan ejtése sokféle lehet, aszerint, hogy a gyermek a zönge jelenlétén, a nyelvének elhelyezésén, a szájállásán változtat-e a beszédhang képzésekor. A hangcserék lehetőségei már korlátozottabbak, mivel nagy gyakorisággal a szomszédos képzési helyű, zöngés-zöngétlen párt, orrhangú-szájhangú párt, vagy zárejtésű és réses ejtésű párt alkotó hangok között történik a csere. A pöszeség-foglalkozások állandó szerkezeti felépítéssel bírnak. Figyelemfejlesztő gyakorlatok után a tükörnél végzünk artikulációs mozgásügyesítő gyakorlatokat (hangszalag-, lágyszájpad-, nyelv-, ajak-, és állgyakorlatokat). A gyakorlatokat az adott beszédhiba szempontjából válogatjuk össze. A hallásgyakorlatok a hanghallás, hallási differenciálás fejlesztését szolgálják, történhet külső hangforrásokkal, artikulációs hangokkal (a felcserélt hangokkal, vagy a helyes és helytelen képzésű hangokkal). A terápia legfőbb bázisa a hangfejlesztés, amely történhet hangutánzással vagy a helyes képzési mód direkt beállításával. Amikor már biztonsággal megvan a kívánt hang a gyermeknél, megkezdődik az alapos, aprólékos rögzítés és beszédbe építés. Egy-egy órán egy apró, de valójában jelentős lépéssel jut előbbre a gyermek, elhagyva a tükör adta segítséget is. A rögzítés során a fejlesztett hangot (általában mássalhangzót) a magánhangzók előtt, mögött és két-két magánhangzó között is gyakoroljuk analóg sorokkal. Ezek után jön az automatizálás, amelynek során a szavak elején, végén, közepén, és mássalhangzó torlódásaiban gyakorolja a gyermek a hangot, míg elérkezik a mondatokba és versbe történő beépítésig. Az apró lépések sorrendje persze gyerekenként és hangonként változhat. A terápiát mindvégig áthatja a változatosság, játékosság, gyermek közeliség, képi alátámasztás és az egyéniesítés elve.Róth Mária - Gyógy-ír, Kisalföld – 2000.