Kulka János vitathatatlanul az egyik legnagyobb magyar színész. Ezt az állítást hangsúlyozottan jelen időben fogalmazom meg. Annál is inkább, mert kevés olyan színész van, aki egy súlyos agyvérzés és a nyomában járó beszédakadályozottság (afázia) után is díjesőt arat. Márpedig Kulkával éppen ez történt.
A játszma című magyar ügynökthriller (A vizsga folytatása) nyerte a legjobb filmnek járó díjat idén a pármai fesztiválon. A zsűri méltatta „a kiváló rendezést és színészi alakításokat, a kép és a zene pontosan összetartó egységét, mely mély rétegekkel gazdagítja a történelmi thrillert”. Ugyanezért a filmért Kulka János tavaly elnyerte a legjobb főszereplőnek járó Magyar Mozgókép Díjat is. Az afáziája ellenére. Vagy épp azért…
A játszma egy 1960-as években játszódó ügynökfilm, ahol az előzménynek tekinthető A vizsgában „megbukott” Markó Pált szinte társadalmon kívüli emberként látjuk újra. Nem csoda, hiszen saját tanítványa, fogadott fia hálátlanságának köszönhetően „kizárták a pártból, telefonját, autóját, kiemelt nyugdíját elvették”. Mindez azonban semmi ahhoz képest, hogy szeretett felesége, Janka is meghalt tuberkulózisban, mivel a korábban nagy hatalmú sztálinista ügynök (a spanyol polgárháború hőse) már egy penicillint se képes szerezni. Ő maga pedig súlyos agyvérzést kapott – de azért egy hithű kommunista ügynök mindig ügynök marad („fogatlan oroszlán, de oroszlán”). Vagy mégsem?
Aki ismeri Köbli Norbert forgatókönyvíró nevét (A vizsga, A berni követ, Félvilág, Szürke senkik, Örök tél, Apró mesék, Blokád stb.), az nagyjából már tudja A játszma megtekintése előtt, hogy mire számíthat: egy történelmi keretbe illesztett, mesterien összerakott, izgalmas és ugyanakkor nem minden mélység nélküli műfaji filmre. Az, hogy a film még ennél is több lett (lásd a zsűri fenti indoklását), érzésem szerint leginkább Kulka János karakterének és színészi játékának köszönhető.
Az afázia ebben a filmben nem egy különös tulajdonság, mely sajátos aurát kölcsönöz a karakternek. Sokkal inkább a film lényegéhez, üzenetéhez tartozik. Ahogy Markó mondja a sztoikus filozófiai szöveget felolvasó védencének: „Mindent elfejetettem. Idegennyelveket, kódokat, dallamokat. Agyvérzés. Egy börtön. Nem baj. De apádra emlékszem. Kedves ember volt.” Igen, egy bizonyos kor vagy állapot után már csak a lényegre emlékszünk. A kedvességre, a valódi szeretetre. Boldog az az ember, aki ezt még időben megtanulja – bár veszteség nélkül aligha lehet. Néha egy nagy bukás, tragikus haláleset és agyvérzés is kell hozzá.
Bár én magam nem szenvedek ettől az állapottól (én „csak” dadogó vagyok), 2013-ban egy brüsszeli tanulmányúton napokat töltöttem afáziás emberekkel, mély beszélgetéseket folytatva azokkal, akikkel lehetett. Markó Pál (Kulka János) jellegzetesen redukált beszéde, különös hanglejtése, lényegre szorítottsága ezeket a beszélgetéseket idézi vissza. A mellékesre, az esetlegesre itt nincs idő, energia: „nem baj!” Dadogóként nagyon sokat tanultam az afáziásoktól. Ahogy Kulka János az azóta már sajnos elhunyt Lang Györgyitől. Ez baj. Így tekintünk vissza szeretteinkre és saját életünkre az idő végtelen óceánján át. Játszmák nélkül.
Hojdák Gergely