Portré-sorozatunkban Bruce Willis után most egy másik híres dadogó színésszel, Samuel L. Jacksonnal foglalkozunk. A Ponyvaregény és más Tarantino-filmek, a Die Hard 3., Star Wars-filmek., A sebezhetetlen és más képregényfilmek, a Shaft és számtalan további sikerfilm megformálóját szinte mindenki ismeri. Ő a „legtöbb bevételt hozó” és nem mellesleg az egyik legszimpatikusabb amerikai színész. Talán kevesen tudják, hogy védjegyévé vált káromkodását, a „motherfucker”-t a dadogásának köszönheti.
Gyerekkorában Jackson olyan súlyosan dadogott, hogy az iskolában közel egy évig inkább meg sem szólalt, csak hogy elkerülje a beszédproblémával járó megaláztatást. Ekkoriban Tennessee-ben, az USA egyik szegényebb déli államában élt a nagyszüleivel és a nagynénjével, mivel a szülei elhagyták. Önkéntes némasági fogadalmának végül a „motherfucker” [az egyik legcsúnyább angol káromkodás – H. G.] szó gyakori ismételgetése vetett véget, amivel kitöltötte elakadásait és – talán az érzelmi töltetnek hála – továbblendítette magát a beszédben. Ő maga így vall erről: „Hosszú ideig dadogtam, és őszintén szólva ez a szó nagyban segített túltenni magamat rajta. Amikor erre a szóra figyeltem, oldódott bennem a feszültség, és be tudtam fejezni a mondatot. Nem tudom, miért, de ezt valahogy könnyű volt kimondani. Teljesen spontán módon jöttem rá erre – a szó valahogy megtalált engem, és segített leküzdeni a dadogásomat különösen a d-d-d és b-b-b hangoknál.”1 Kenya Barris, a Shaft forgatókönyvírója úgy nyilatkozott, hogy Jackson „tiszteletére” minden olyan jelenetbe beleírta az enigmatikus káromkodást, ahol a profanitásnak helye volt. Az eredmény Tim Story, a film rendezője szerint „meggyőző” lett: mintegy 40 alkalommal hangzik el a filmben az „m...” betűs szó a stáb számításai szerint. Mindez olyannyira Jackson névjegyévé vált, hogy még külön videós összeállítások is születtek a legjobb káromkodós jelenetekről. Egy kicsit mélyebbre ásva a témában azért kiderül, hogy Jacksonnak a „m...” mellett más eszközei is voltak a dadogása leküzdésére. Nagynénje drámatanár volt, aki dadogó unokaöccsét már kiskorától kezdve vitte magával az óráira, hogy segítsen rajta. Jackson sok időt töltött az iskolai könyvtárban is, és félhangosan gyakorolta az olvasást. Az őt csúfolóknak azzal vágott vissza, hogy többet tanult és okosabb lett náluk. Ugyanakkor azt is megtanulta, „hogyan tegyen úgy, mintha nem dadogna” – ami később a színészi pályáján is sokat segített más emberek bőrébe bújni. Mindazonáltal a mai napig dadogónak tekinti magát, és vannak „rossz napjai”, amikor sorozatosan megakad bizonyos hangokon: „Vannak g-napjaim, p-napjaim, b-napjaim, s-napjaim, és még mindig dadogok. De megtanultam, hogyan lehet együtt élni ezzel.” Az „eredmény” olyannyira meggyőző, hogy Jakcson idén megkapta az életmű-Oscar-díjat is a következő indoklással: „Kulturális ikon, akinek lendületes munkája világszerte visszhangra talált a különböző műfajokban, generációkban és a közönség soraiban.” A sors különös játéka, hogy az arany szobrocskát jó barátja, a szintén dadogó Denzel Washington nyomta a kezébe...