Szülői elmondások alapján 3-4 éves lehettem, amikor egy ijedtség kiváltó hatásaként elkezdtem egyik napról a másikra dadogni. [A mai kutatások szerint az „ijedtség” mint a dadogás forrása önmagában véve nagyon ritka, a problémának mélyebb és összetettebb okai lehetnek – a szerk.] Egyik nagyapám is dadogott, nála is megmaradt ez a probléma felnőtt korára is. Tehát a genetikai adottság, az megvolt. Jártam logopédushoz, kamaszkoromban részt vettem több hónapos intenzív logopédiai terápián is, de ha javult is, nem szűnt meg a beszédhibám, és a hullámzóan jobb-rosszabb, szituációktól függő megjelenés volt a jellemző mindig is. Az, hogy mennyire tudtam spontán lenni, elengedni magam, vagy épp közel érezni magamhoz azt, akivel beszélek, sokban befolyásolta, mennyire erősen vannak görcsök a gégémnél, a torkomban, milyen erős vagy elhanyagolható a dadogásom. Egy ismerős azt mondta, szerinte ez a bizalmon is alapszik, de elég rejtélyes ahhoz hogy pontosan meg lehessen határozni. Kb. 13 évesen nem mertem például 2 db kiflit kérni a boltban, a logopédusnál, a szituációs gyakorlaton ebben teljesen használhatatlan voltam. Apai részről a túlzott teljesítményhajszolás, az állandó figyelmeztetés, hogy beszéljek, „lassan mondd és társai” csak még több gátlást eredményeztek. Később például nem mertem telefont felvenni, és mikor már munkahelyen dolgoztam, határozottan emlékszem a helyzetre, hogy próbáltam mindig oda állni, ülni, hogy a közös telefont ne nekem kelljen felvenni ;-)  A legrosszabb mindig akkor volt a beszédem, amikor előre tudtam abban a helyzetben, mit kell mondanom. Felnőtt koromban voltak jó időszakaim, amikor jól éreztem magam a bőrömben, volt párkapcsolatom, barátaim, de magányos időszakok is. Az elszigeteltség és az, ha nincs rákényszerítve az ember, hogy beszéljen minél több emberrel és minél több szituációban, nálam ezek a negatív hatások, amikor nem volt elég szeretetteljes a közeg, nagyon sokat rontottak a beszédhiba erősségén. Azt gondolom, bár nem tudatosan, de valahogy jól elfogadtam önmagam mégis ezzel a  problémámmal. Mindig is a személyiségem egy részének tartottam ezt, de nem erre helyeztem a fő hangsúlyt. Az életkorral egyre több új élethelyzetbe kerültem, megoldandó feladatokkal, problémákkal, amihez nem kérhettem segítséget – vagy épp nem állt mellettem senki, aki szoros segítség lehetett volna, de mindezek csak még jobb beszédbátorságot adtak, és egyben természetes lett az, hogy tudok, képes lehetek simán, könnyedén beszélni. Vagy épp jóval több az ilyen rész a beszédemben. Most férjnél vagyok, van egy 6 éves kislányom. A lányom egyáltalán nem dadog, nagyon vidám, kedves  embernek született. Érdekes, soha nem hozta még fel, hogy „Anya, te nem úgy beszélsz, mint a többiek" – pedig főleg, ha nem vele, hanem idegenekkel beszélek, érezhető a beszédhiba, szakadozott a beszéd valamennyire. Azt gondolom, úgy fogja fel – ami szerencsés nagyon –, hogy vannak simán és dadogva beszélő emberek, de mindkettő normális, csak kicsit más. A beszédhez való bátorság a személyiség bátorságát is kibontakoztatta, vagy egymást eredményezte. Így egy elég szókimondó, konfliktus helyzeteket felvállaló, kicsit „forradalmár”, sok helyzetben határozott ember, nő lettem, aki próbál kiállni önmagáért.