Alfred North Whiteheadnek, a híres amerikai filozófusnak tulajdonítják a mondást, hogy „az egész európai filozófia nem más, mint egy sor, Platónhoz fűzött lábjegyzet.” A szellemes megjegyzés arra utal, hogy az ókor hosszú történelmében már szinte minden olyan alapvető probléma felmerült, amely később is foglalkoztatta a nyugati gondolkodókat – mindenre találni előképeket, „archetípusokat”. Nem kivétel ezalól a dadogás sem. Az alábbi cikksorozatban olyan híres ókori dadogókat mutatunk be, akik különböző utakon bár, de egyaránt világhírűvé váltak a dadogásuk ellenére – vagy talán épp azért. A második részben Démoszthenészről és a módszeres megküzdésről lesz szó.
Démoszthenész édesapja dúsgazdag fegyverkereskedő volt – tőle örökölhette harciasságát és szenvedélyes természetét. Sajnos már hétéves korában árvaságra jutott, és gyámjai kisemmizték vagyonából. Első törvényszéki beszédeit még jussa érdekében mondta el. A szegénységre jutott ifjú már gyerekkorában rajongott a szónoki dicsőségért, de sokáig legyőzhetetlen akadályként tornyosult előtte beszédhibája. Démoszthenész azonban nem adta fel álmát, hanem rendkívül tudatos beszédjavításba kezdett. Az életrajzíró Plutarkhosztól olvashatjuk: „Testi fogyatkozásain Démoszthenész a következőképpen segített: (…) hogy nyelvének bizonytalankodását és dadogását legyőzze és jól artikuláljon, szájába kavicsokat vett, közben pedig beszédszövegeket szavalt. Hangját azzal erősítette, hogy futás közben vagy meredek lejtőn felfelé menet beszélgetett, vagy bár lihegett, beszédrészleteket vagy verseket adott elő.”
Démoszthenész eltökéltségét jól mutatja, hogy olykor hónapokon át csak a feje egyik feléről nyíratta le a haját, hogy előnytelen külseje miatt elmenjen a kedve a kimozdulástól, és így kényszerítse rá magát a gyakorlásra. A becsvágyó ifjú föld alatti dolgozószobát építtetett magának, ahol órákon át képezte a hangját, és csiszolta tökéletesre megszólalásainak eleganciáját egy hatalmas tükör előtt. A várva várt siker azonban még így sem adta magát egykönnyen. Plutarkhosz azt is megjegyzi, hogy amikor Démoszthenész először az emberek elé állt, kinevették különös és faragatlan stílusáért, melyet „elnehezítettek a hosszú mondatok, megkínoztak a formális érvelések és a megcáfolhatatlan túlzások.” Talán végleg abba is hagyta volna a szónoklást, ha nincsen egy Eunomos nevű öregember a közönség soraiban, aki azzal vigasztalta és bátorította, hogy előadásmódja Periklész stílusára emlékezteti.
Tévedés azt hinni, hogy az ókor egyik legnagyobb szónoka végleg maga mögött hagyta volna beszédhibáját. Plutarkhosz szerint örök riválisa, Aeschines folyamatosan heccelte, és beszédeiben a „Batalus” (dadogó) gúnynéven emlegette őt. Valószínű tehát, hogy Démoszthenész – mint a legtöbb dadogó személy – „csak” megtanulta kontrollálni a beszédhibáját, kialakított egy olyan beszédstílust, amivel ez nem volt feltűnő. Közismert volt például az a szokása is, hogy az akkori felfogással ellentétben beszéd közben élénken gesztikulált – ez a fajta feszültségátvitel a mai napig a dadogás elleni beszédterápiák fontos eleme.
A saját beszédstílus kialakítása mindenesetre olyan jól sikerült, hogy Démoszthenész neve már az ókori, ún. alexandriai kánonban a szónoklás etalonja lett. Longinus szerint Démoszthenész „tökéletesítette a terjengősséget, az élő szenvedélyt, a bőséget, aktualitást és sebességet beszédeinek hangnemében”. Cicero egyenesen „a tökéletes szónoknak” nevezte őt, akiből egyszerűen semmi sem hiányzik. Quintilianus pedig azt állította róla, hogy „egyedülálló az összes szónok között” (inter omnes unus excellat).
Valljuk be: ez nem is olyan rossz egy dadogótól, aki az önmagába vetett hitének és kitartásának hála tökélyre fejlesztette azt a képességet, amelyben eredendően hiányt szenvedett. Bár Démoszthenész végül alulmaradt politikai ellenfeleivel szemben, akik öngyilkosságba kergették, neve összeforrt a sikeres önfejlesztéssel, a minden akadályt legyőző állhatatossággal és persze a zsarnokság elleni szenvedélyes küzdelemmel.