Alfred North Whiteheadnek, a híres amerikai filozófusnak tulajdonítják a mondást, hogy „az egész európai filozófia nem más, mint egy sor, Platónhoz fűzött lábjegyzet.” A szellemes megjegyzés arra utal, hogy az ókor hosszú történelmében már szinte minden olyan alapvető probléma felmerült, mely később is foglalkoztatta a nyugati gondolkodókat – mindenre találni előképeket, „archetípusokat”. Nem kivétel ezalól a dadogás sem. Az alábbi cikksorozatban olyan híres ókori dadogókat mutatunk be, akik különböző utakon bár, de egyaránt világhírűvé váltak a dadogásuk ellenére – vagy talán épp azért. Az első részben Mózesról és a hitbéli megküzdésről lesz szó. A zsidó és a keresztény vallásban egyaránt közhelynek számít, hogy Mózes, a nagy ószövetségi próféta dadogott. Ezt magára a Bibliára alapozzák, ahol a következő párbeszéd játszódik le Mózes és az Úristen között (Szent István Társulat bibliafordítása): „Mózes ezután így szólt az Úrhoz: »De, Uram, én nem vagyok a szavak embere. Azelőtt sem voltam és most sem vagyok, amióta szolgáddal beszélsz. A szám akadozó, a nyelvem lassú.« Az Úr ezt válaszolta: »Ki adott szájat az embernek, ki teszi némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr? Menj csak, majd segítek a beszédben, s azt fogod hirdetni, amit mondanod kell.« Ő azonban ellene vetette: »Bocsáss meg, Uram, de küldj, akit akarsz.« Az Úr erre haragosan mondta Mózesnek: »Áron, a levita, nem a testvéred? Tudom, hogy jól beszél. Nézd, már úton van, hogy találkozzék veled. Ha meglát, nagyon megörül neked. Beszélj vele és add szavaidat a szájába. Én majd téged is, őt is segítelek a beszédben, és megtanítlak benneteket arra, mit kell tennetek. Ő beszél majd helyetted a néphez: olyan lesz, mintha a te szád volna, te meg olyan leszel számára, mint a sugalmazó Isten. Vedd a kezedbe ezt a botot, vele teszed majd a csodákat.” (2Móz 4,10-17). A héber eredetiben a k’vad peh (nehéz ajkú) és a k’vad lashon (nehéz nyelvű) kifejezések szerepelnek, tehát nagyon valószínű, hogy Mózes beszéde valóban dadogással (esetleg más komolyabb beszédhibával) volt megterhelve. Így értelmezte ezt már Salamon ben Jicchák rabbi (RáSI), a híres középkori biblia- és talmudtudós is, aki a latin eredetű balbus (dadogó) jelzővel illette Mózest egy ófrancia nyelvű bibliai kommentárjában (ebből alakult ki a francia balbutier). Az ónémet bibliamagyarázók pedig a Stammeler jelzőt aggatták Mózesre (a mai németben is használják a stammeln, angolban pedig a stammer igét a dadogásra). S bár természetesen más lehetséges magyarázatok is felmerültek a bibliamagyarázóknál (a poliglott nyelvzavartól az ajak- és szájpadhasadékon át a szénnel megégetett nyelv bájos midráslegendáig), a többség ma is a dadogás magyarázatát tartja kézenfekvőnek. A zsidó humor még egy viccet is ismer ezzel kapcsolatban: amikor az Úr megkérdezte Mózestől, hogy melyik földet szeretné tőle megkapni, ő a hatalmas és ásványkincsekben gazdag „Kanadát” akarta mondani, de dadogásában csak addig jutott, hogy „Ka-ka-kana” – mire az Úr türelmetlenül rávágta: „jól van, legyen a tiéd Kanaan!” De mi következik mindebből? A zsidó-keresztény vallási hagyomány szerint Mózes dadogásának megvolt az a felsőbb (teológiai) értelme, hogy az emberek nem gondolhatták azt, hogy csak azért sikerült neki meggyőznie a zsidókat a Tóra elfogadásáról, mert simabeszédű demagóg volt. Épp ellenkezőleg: mivel eleve rosszbeszédűnek született, nyilvánvaló volt, hogy az Isten beszél a szájából. Továbbá nagyon valószínűtlen az is, hogy az „aranyszájúnak” éppen nem nevezhető (és még csak ütőképes hadsereggel sem rendelkező) Mózes lehengerlő retorikájával győzte volna meg az egyiptomi fáraót, nem pedig isteni csodákkal szabadította ki zsidó népét a rabságból. Ebből is látszik, hogy a dadogás mint súlyos beszédhiba vallási értelemben akár pozitívra is fordulhat. (Ugyanezt látjuk az Újszövetségben is, amikor Pál apostol a dadogó Mózes szolgálatára is emlékezve állítja, hogy „a mi alkalmasságunk az Istentől van” – 2Kor 3,5). Mindez vajon csak üres szócséplés vagy vallási okoskodás volna? Cáfolja ezt a történelemből ismert vagy nem ismert (e cikk írója személyesen többet is ismer), vallásos vagy nem vallásos dadogóknak a tömege, akik valamilyen felsőbb értelmet találva szabadultak meg beszédhibájuktól, vagy fogadták el azt. Mózeshez hasonlóan számos dadogó hezitál azon, hogy elvállaljon-e valamilyen munkát vagy hivatást, amiben a beszédhibája akadályt jelenthet. Hozzájuk is szól ez a több ezer éves történet: ha valamire nagyon erős hivatást érzünk, nem szabad hagyni, hogy a beszédhibával járó természetes aggályaink és szorongásaink eltántorítsanak tőle. Ahogy a zsidó seregek győztek, amíg Mózes felemelte karját Isten előtt, úgy mi is meg fogunk birkózni az akadályokkal, ha mindig a felsőbb értelemre, a hivatásunk céljára tekintünk a nehézségek helyett. Ezt persze egy dadogónak könnyebb mondani, mint életre váltani. A Bibliából is látszik, hogy ez még Mózesnek sem volt könnyű – de megtette (némi segítséggel). És milyen jól tette... A következő részben egy látszólag nagyon különböző megküzdési módot, nevezetesen Démoszthenész szisztematikus önfejlesztését járjuk körbe – bár ő sem lett volna képes erre, ha nem lebeg a szeme előtt valamilyen fontos távlati cél: örökségének védelme, perek megnyerése, a szép szónoklatokkal járó siker és népszerűség. Hojdák Gergely