Szemtől szemben a dadogással

Mondandómat két igaz történettel kezdem. Mindkettő a saját praxisomból való, és a közelmúltban játszódik.

Csöng a telefon a rendelőben. Felveszem. Új jelentkező, aki a lánya számára szeretne időpontot egyeztetni egy első beszélgetésre, tanácsadásra, vizsgálatra.

- Szeretném, ha a lánya személyesen telefonálna ide. – mondom. – Szívesen megmondom a telefon-ügyelet időpontját, hogy elkerülhesse a fölösleges próbálkozást, és ne kelljen az üzenetrögzítővel “társalognia”.

- Az lehetetlen, -feleli a hölgy – mert ő annyira erősen dadog, hogy egyáltalán nem képes telefonálni.

- Hány éves a kedves lánya? – kérdezem.

- Ötven.- hangzott a válasz.

A másik főszereplője egy 15 éves, gimnazista fiatalember. őt is édesanyja jelentette be, az első beszélgetést azonban, ha lehet, mindig négyszemközt folytatom a gyerekkel. Ez történt most is. Indításképp feltettem neki egy viszonylag neutrális kérdést, valami ilyesmit: – Hányadikos is vagy most?

Ő azonban nem válaszolt, hanem sietve papírt és ceruzát kapott elő, amelyre ezt írta. “Elsős vagyok. Egyébként nem szoktam élőszóban társalogni, inkább leírom a válaszaimat a dadogásom miatt. Tessék csak nyugodtan kérdezni.”

Én szótlanul odanyúltam, elvettem tőle a papírt, (ma is őrzöm), és a következőt írtam rá. “Nálunk nem szokás írásban beszélgetni. Itt szabad dadogni. Nekem van időm, megvárom.” Ettől kezdve élőszóban folyt az ismerkedés, és én mindig türelmesen vártam, amennyit kellett.

A címben szereplő kifejezést “szemtől szemben” helyesebb lenne talán “szembefordulás”-ra változtatni. Ez a szembefordulás előfeltétele egy terápia sikerének. Az előbb ismertetett két történetben ennek épp az ellenkezője, a tökéletes tagadás, megfutamodás, kihátrálás tapasztalható.

Az első esetben ez az állapot már évtizedek óta fennáll, a másodikban még csak nemrégiben kezdődött el. A dadogókkal végzett terápiás munkám tapasztalatai alapján az a meggyőződésem alakult ki, hogy az ilyen hozzáállás, mondjuk úgy: viszony megváltoztatása nélkül lehetetlen eredményt elérni. Éppen ez az oka annak, hogy a terápia kezdetén, amikor kitűzzük a célokat és egyeztetjük a lehetőségeket, rendszerint megdöbbenést váltok ki a következő, határozott álláspontommal: sohasem a dadogás megszüntetését, hanem kizárólag ennek a viszonynak a megváltoztatását tekintem közös feladatunknak. Ez a terápia célja. Ha ezt sikeresen megoldjuk, mindketten elégedettek lehetünk a terápia befejezésekor.

A változásnak két szintje, két lépcsőfoka van. Ezek a szintek gyermekek és felnőttek esetében egyaránt fellelhetők.

Az első, igen fontos feladat a dadogáshoz, magához a beszédhibához, a második pedig a dadogással, a beszéddel összekapcsolódó helyzetekhez való viszony megváltoztatása. Az első szint a dadogó személyes szintje, róla magáról, önmaga teljes elfogadásáról van szó. Ebbe mindenféle hiba, így a beszédhiba is beletartozik.

A második a külső kapcsolatok szintje. Vizsgálódásunk tárgya itt a “többiekkel”, társakkal, a családdal, barátokkal, ha úgy tetszik, a társadalommal kialakított kölcsönös kapcsolat, amelynek esetünkben természetesen sajátos színt kölcsönöz a dadogás ténye.

Gyermekek

A Komplex művészeti terápiában a gyermekek kezelése csoportos formában zajlik.
A prognózis felállítása és a terápia tervezése szempontjából egyaránt lényeges már a kezdeti szakaszban annak tisztázása, mennyire zavarja a gyermeket a beszédhiba, van-e beszédfélelme, szokták-e csúfolni. Az esetek többségében szerencsére ilyesmi óvodás korban, amikor ez a kezelési forma a leghatékonyabban alkalmazható, nem fordul elő. Gyakoribb inkább ennek az ellenkezője. A gyermeket valójában maga a dadogás csak kissé, vagy egyáltalán nem zavarja, hanem az erre érkező szülői reakció, a feléje áradó aggodalom, félelem ijeszti meg. ő is félni kezd, ha nem is tudja pontosan, mitől. Legtöbbször annyit érez csak bizonyosan, hogy valami nem stimmel, valami baj van vele. Ettől bizonytalan lesz. Ha ez az állapot tartósan fennáll, és a gyermek hosszabb ideig nem tud a szülőben támaszra lelni, benne biztonságosan megkapaszkodni, ennek további, az én fejlődésére kedvezőtlen hatásai lehetnek.

A gyermekkel való ismerkedés, az első találkozás egyúttal a dadogáshoz való viszony megváltoztatásának első állomása.

Hacsak a szülő kifejezetten nem tiltja, mindjárt az elején nyíltan beszélünk a dadogásról, mert az, amit ki lehet mondani, néven lehet nevezni, sosem olyan nyomasztó, mint a titkolt, elhallgatott dolgok. Úgy érzem, ilyenkor a dadogás megszabadul a titok feszültségétől, ezáltal veszít erejéből, valahogy kisebb lesz. Elmondom a gyermeknek, hogy megértem, nehéz lehet, ha az ember időnként úgy érzi, nem tud beszélni. Azt is megbeszéljük, hogy tudom, a szülei azért hozták őt ide, hogy ezen a beszédhibán segítsünk. Van itt egy játszócsoport. Ebbe a csoportba olyan gyerekek tartoznak, akiknek a beszéde – hozzá hasonlóan – nem mindig folyamatos. Nekünk elsősorban az lesz a dolgunk, hogy jókat játsszunk, énekeljünk, táncoljunk, rajzoljunk, fessünk, – és nálunk még dadogni is szabad.

Jóllehet a terápia kezdete előtt kivétel nélkül elhangzik valami hasonló, az első csoportos foglalkozásnál legtöbbször mégis meglepetés és egyszersmind megkönnyebbülés látszik a gyermeken. Van, aki még meg is jegyzi: – Itt mindenki dadog! Nem csoda, hogy ez bizonyos értelemben jó érzést okoz. Hiszen nincs többé egyedül ezzel a gonddal. A csoportba tartozás érzése, a csoport-tudat kialakulása azt jelenti, hogy a gyermek elfogadja a dadogás tényét. Többé nem kell ezt az én-részt letagadni, elutasítani.

A Komplex művészeti terápia sokrétű hatásmechanizmusa közül szinte a legfontosabb, hogy elsősorban nem a tünetekre, hanem a gyermekre koncentrál. Jóllehet itt is alkalmazzuk a legtöbb, a folyamatos beszédet segítő technikát (lazító-légző-, hangadó- és ritmusgyakorlatok), azonban ezeket szinte minden esetben a kreativitás fejlesztése, és ezáltal az én-erők mozgósítása szolgálatába állítjuk. Ezáltal a gyermek önbizalma megerősödik. Fokról fokra reálisabbá váló önismerete és önértékelése által képes önmagát (és másokat is) jobban elfogadni. Ez az erő teszi őt alkalmassá arra, hogy a bevezetőben említett “szembefordulást” megvalósítsa, így a dadogást saját erejéből győzze le (vagy fogadja el).

Szülők

Azok a szülők, akik a gyermek dadogása miatt segítő szakemberhez fordulnak, kivétel nélkül jó szülők. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert tapasztalatom szerint viszonylag elterjedt az a sommás nézet, hogy a családi háttérben meghúzódó problémák, konfliktusok okozzák a dadogást. A gyakorlatban, ezzel ellentétben ezeket a szülőket inkább “túl jó” jelzővel illethetnénk. Gondosan, körültekintően nevelik a gyermekeiket, igyekeznek számukra minden szempontból megfelelő körülményeket biztosítani. A családi konfliktusok intenzitásuk, gyakoriságuk szempontjából nem különböznek az átlagosan előforduló, hétköznapi gondoktól. Mi az akkor, ami mégis megkülönbözteti őket más, ép beszédű gyermekek szüleitől?

A Komplex művészeti terápia alkalmazása során a gyermekek csoportja mellett szülőcsoport működik. A szülőcsoportok vezetése során szerzett tapasztalatok alapján úgy érzem, ezek a szülők viszonylag érzékenyebbek a külső kritikára, az átlagosnál könnyebben elbizonytalanodnak. Mivel erős bennük a vágy, hogy a szülői szerepnek teljes mértékben, tökéletesen megfeleljenek, rendszerint komoly nehézséget jelent számukra, ha e szerepük gyakorlása közben saját gyengeségeikkel, hibáikkal szembesülnek.

Legtöbbször azért szenvednek olyan nagyon a gyermek dadogása miatt, mert ebben saját alkalmatlanságukat, hiányaikat, hibáikat, fogyatékosságaikat látják megtestesülni. A szülőcsoportok jellegzetessége, hogy – különösen a kezdeti időszakban – a dadogás áll a középpontban. Eleinte ez a fő téma, ezzel foglalkozunk a legtöbbet.

Rendszerint az okokat firtatják, és azt, mennyi ideig tart a terápia, valamint szeretnék tudni, mit kell nekik másként csinálni, hogy ebben a gyermek segítségére lehessenek.

A szülőcsoportokon való részvétel nem előzmények nélkül való. A család ekkorra már sokat szenved a dadogástól. Sok helyütt adnak ilyesfajta tanácsot: “Ne törődjön vele”, “Majd kinövi”. Alattomos és ravasz tulajdonsága a dadogásnak, hogy hosszabb-rövidebb időre valóban eltűnik. Ilyenkor mindig újra kezdődik a reménykedés. “Talán most végleg megszabadultunk tőle”. Előfordul, hogy sok idő eltelik, mire a szülő belátja, elfogadja, hogy segítségre van szükség. Az, hogy rászánja magát a terápiára, és ráadásul szülőcsoporton való részvételre is, ez a “szembefordulásnak” komoly bizonyítéka, és egyben a dadogás elfogadásának első jele. Hosszú és göröngyös az út addig, amíg együtt felfedezzük, hogy a dadogás elfogadása valójában a gyermek teljes elfogadását jelenti, a látszólag, illetve korábban annak tartott negatív tulajdonságokkal együtt.

A külső kapcsolatokban tapasztalható “szembefordulás” belső, lelki folyamatok eredménye. Ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy a szülő képes “kiállni” a gyerek mellett, és nyíltan, határozottan képviseli a szülőcsoporton elért felismeréseknek megfelelő magatartást. Ez különösen jelentős lépés, és néha nehéz, ha korábbi, viszonylag merev szokásrendszerek, családi tradíciók ellenében kell cselekedni.

Betti írásbeli beszámolójában olvasható, milyen nehéz volt saját magát leszoktatnia arról, hogy “bűnbakot”, felelőst keressen a lánya dadogásáért.

Később az okozott gondot a számára hogyan hárítsa el szülei túlzottan aggodalmaskodó, sürgető megjegyzéseit a terápia eredményességével, sikerével kapcsolatban. Végül még azt is sikerült náluk nagy tapintattal elérnie, hogy önként felhagytak azzal a korábban célravezetőnek hitt módszerükkel, hogy mindent megismételtettek még egyszer Dorkával, amit a kislány csak dadogva tudott kimondani.

Piroska egy szülőcsoporton a következőket mesélte.

Az uszoda büféjében mindenki előtt, hangosan megvédte a lányát. Ildi ugyanis maga szeretett volna kérni az eladótól, de csak nagyon nehezen tudta kimondani, amit szeretett volna. A sor hosszú volt, az eladó türelmetlenül szólt: – Na, nyögd már ki, nem látod, milyen sokan várnak?

Piroska erre kioktatta és rendre utasította az eladót, valahogy így:

- ő most így beszél, és maga pedig ezt meg fogja várni, mert ez a dolga.

Ildi rendkívül súlyos dadogása ettől fogva látványosan javulni kezdett.

Felnőttek

A történelem számos dadogót tart számon. Közülük most négyet emelek ki, hogy példájukkal, élettörténetük adataival érzékeltessem a “szembefordulás” jelenségét.

Az emberiség történetében a bibliai Mózes az első, akinek nehéz beszédéről írásos feljegyzés is tanúskodik. Jahve őt szemelte ki arra a feladatra, hogy őt magát, és törvényeit a kiválasztott, zsidó néppel megismertesse. Mózes eleinte tiltakozott a nehéz feladat ellen, és tiltakozásában éppen beszédbeli nehézségeire hivatkozott. Jahve azonban nem hagyott kibúvót a számára. Áront adta mellé segítőnek, hogy az ő szájával szóljon, ha nehézségei vannak.

Az ókori görög Démoszthenész példája talán a legismertebb. Árva gyermekként nőtt fel. Gyámjai galádul kiforgatták örökségéből. Hogy jogait megvédje, akkori szokás szerint személyesen kellett a törvény elé állnia. Beszédhibája okozta, hogy fáradozása először nem járt sikerrel.

A világtól elvonulva, hosszú időt töltött kemény testi edzéssel, beszédgyakorlatokkal.

Szorgalmával, kitartásával olyan fényes eredményeket ért el, hogy nem csak örökségét szerezte vissza, hanem korának egyik híres szónoka lett.

Őze Lajos egyike volt a legnépszerűbb és legtehetségesebb magyar színészeknek. Súlyos dadogása sok szenvedésének forrása volt. Társai csúfolták, kiközösítették, verték. Magányosan, kuckójába elvonulva hangosan olvasott. Ez a szenvedélye segítette később is, mikor a középiskolában magyartanára megszerettette vele az értékes irodalmat, a verseket. A legnagyobb szembefordulás a pályaválasztás volt. Színész lett, olyan kitűnő beszéddel, amely párját ritkította. Halálának éppen mostanában van a tizenötödik évfordulója.

Utolsó példám John Larkin, vagyis művésznevén Scatman John, aki nemrégiben (2002) bekövetkezett haláláig Amerika közismert énekese, dalszövegírója, popsztárja volt. John is erősen dadogott, ez egész életét végig kísérte. Az ő szembefordulása a dadogás teljes elfogadásában mutatkozott meg. (A scat magyarul szaggatottat, töredezettet jelent, ezért választotta a Scatman nevet.) Dadogását a színpadra, a nyilvánosság elé vitte, felhasználta a dalaiban. Ezzel a szaggatott, izgalmas éneklési móddal olyan egyéni, csak őrá jellemző stílust fejlesztett ki, amely mindenki mástól megkülönböztette őt. Azt is mondhatjuk, hogy a dadogását a maga javára fordította, ez tette őt világhírűvé.

Mi a közös ezekben az emberekben a dadogásukon kívül?

Elsősorban az, hogy küldetésük, feladatuk volt, amelyet vállaltak és végre akartak hajtani. Mind a négyen megegyeznek abban, hogy valami fontosat, lényegeset tudtak csinálni. A rosszat jóvá változtatni. A hiányból, a semmiből valamit létrehozni, teremteni. Alkotni.

A dadogás ellenére. Azzal szembefordulva.

Schmidtné Balás Eszter