Michael Winkler

A dadogás gyógyításának elméleti és gyakorlati módszere – személyes oldalról megközelítve

Az előadás teljes szövege ábrákkal együtt letölthető ITT.

Jónapot kívánok! Michael Winkler vagyok. Örülök, hogy részt vehetek a konferenciájukon, és előadást tarthatok Önöknek. Előljáróban egy pár szót magamról, hogy azért legyen valami elképzelésük rólam, ha már személyesen nem is láthatnak.

1975-ben születtem Karl Marx városában, Chemnitzben, de már csaknem 12 éve élek Drezdában. Az általános iskola első osztályában, mikor 7 éves voltam, a tanárnőm diagnosztizálta a dadogásomat, ezután már rendszeresen jártam logopédiai kezelésre. 2002-ig sok logopédusnál megfordultam, de egyiknél sem vettem részt hosszabb ideig kezelésen, mivel dadogásomat nem tartottam annyira súlyosnak, és a 9 hetes terápiákat is túl hosszúnak találtam. Mindig csak alkalmi terápiákon vettem részt. Régebben mindig mindent kikerültem, ma már csak alkalomadtán.
Olyan gyorsan forgatom a szavakat, hogy sokan nem is gondolnák, hogy dadogok. De ez nem mindig egyszerű, mivelhogy ilyen esetekben nem vagyok őszinte a dadogásomat illetően.
Az elmúlt években írtam pár cikket a „Der Kieselstein” című lapnak, melynek internetes címét az előadásom végén lévő szakirodalom-jegyzékben megtaláják.
A nyilvánosságot fontosnak tartom, mert számomra ez egy terápiás módszer, ugyanúgy, mint a dadogás megismertetése az emberekkel. De erről majd még később.
Jelenleg a drezdai egyetemen tanulok, térképész szakon.
Egészében véve gyógyult dadogónak tekintem magam, amivel összefügg az is, hogy dadogásomat 100%-osan elfogadom. De ez nem azt jelenti, hogy teljesen tünetmentes vagyok.
2006 januárjában lehetőségem volt részt venni egy talkshown a német televízióban, ahol beszélhettem a dadogásomról.

• 1975-ben született Chemnitzben
• 1982-ben diagnosztizálták dadogását
• Gyakran váltogatott logopédusok, csupán rövid lefolyású terápiák, „sok” önterápia
• Sok cikke jelent meg a Kieselstein (Kavics?) című lapban
• Nyilvánossági munka (előadások, rádió, televízió) A dadogás okai és pszichológiai alapjai
• Jelenleg a Drezdai Egyetem hallgatója térképészet szakon

Az előadásom alcíme: „Dadogás – probléma vagy kihívás?”- Gondolatok a dadogó ember szerepéről a társadalomban.
Tagja vagyok a Szász Dadogók Önsegítő Csoportjának, bár őszinténszólva nekem ez a megfogalmazás nem tetszik, mert azt gondolom, hogy mi nem dadogók vagyunk, hanem dadogó emberek. El tudom fogadni a dadogó kifejezést is, de a dadogó ember sokkal jobban hangzik, bár ez a kifejezés a magyar nyelvhasználatban sem elterjedt, ahogy ezt Balás Esztertől már megtudtam.
Tagja vagyok egy másik egyesületnek is (Pro Voce), mely általánosságban a kommunikációnak és a nyelvnek szenteli magát. Itt a dadogás csak egy projekt, sok más területtel együtt. A két egyesület arculatát Seneca és Demoszthenész munkásságához lehetne hasonlítani. Különféle okokból momentán nem vagyok elég aktív ezen egyesületek munkájában, erre majd még később visszatérek.

Vessünk egy pillantást az előadás szerkezetére. Az előadás második részében szeretnék a dadogás pozitív szemléletéről beszélni, ami szokatlannak tűnhet. Már tettem említést a dadogás negatív mivoltáról, és erről többet nem is szeretnék beszélni, mivel Önök naponta ezzel foglalkoznak munkájukból kifolyólag. Nem tudnék új információval szolgálni.
Különösen fontosnak tartom a gyakorlati részt, ami a már megtanultak alkalmazását jelenti. Sok önsegítő csoport létezik, ami véleményem szerint a legjobb terápia. Mivel minden dadogás más, és mindenkinek saját utat kell találnia gyógyulása felé. A „Dadogás megszűnése 10 nap alatt”- féle terápiák nem hoznak hosszú távú eredményt… Nem állítom azt, hogy nincs kivétel, és nem következhet be ilyen úton gyógyulás… De a dadogás egész terjedelmében egy komplex életfeladat, amely szórakoztató is lehet, vagy akár örömöt is adhat. Ez csupán szemlélet kérdése.

A kommunikáció, mint ahogy a dadogás is, hozzátartozik mindennapjainkhoz, amit az embereknek el kéne fogadniuk. Az egyéni képességek és tulajdonságok változatosságáról általában nem tudnak az emberek, különösen a mai világban, ahol nincs idő a dolgok átgondolására. A dadogás kérdésénél feltűnő számomra, hogy sok érintett „dadogónak” nevezi magát. Egyértelmű, hogy ezáltal beskatulyázzák magukat, s így már igen nehéz kimozdítani őket ebből a helyzetből.
A beszéd az egyik legfontosabb – hacsak nem a legfontosabb – kommunikációs eszköz, és ezért is tartom olyan fontosnak, hogy különbséget tegyünk a „dadogó” és „dadogó ember” között. Ha az érintett először emberként szemléli dadogását, és csak utána úgy, mint dadogó, sokkal könnyebb lesz megtanulnia, hogy hogyan tekintsen ezen gyengeségére.

Úgy gondolom, hogy az emberből akkor válik „igazi ember”, mikor tudatosan áll a dolgaihoz, és olyanokat tesz meg, amiktől félt korábban.  A javulás csak akkor lesz tartós, ha az ember saját magát is ismeri. Számomra az a fontos, ami bennem van.
Szóval a kérdés az, hogy „hogyan látom magam, mint dadogó embert?”, és csak ezután következhet az, hogy „ Hogy lát engem a társadalom, mint dadogót?” A legtöbb ember – nem csak a dadogók – ,ezt a kérdést általában fordított sorrendben teszik fel.
Véleményem szerint ez az egyik legnagyobb probléma. Minden ember számára.

Sok dadogó úgy gondolja, hogy a társadalmi felfogást kell meg változtatni, és akkor az emberek jobban elfogadják a dadogást. Ebben igazuk is van, csak elfelejtik, hogy először kinek is kéne változnia. Nem a társadalomnak, hanem a dadogó személynek kell elkezdenie, ha igazán akarja. Sok dadogó tulajdonképpen nem is akar változtatni állapotán, inkább külső változásokat várnak, amihez majd ők alkalmazkodnak. Persze ez általában nem tudatosan történik.
A dadogó személynek elvileg két lehetősége van. Belsőleg dolgozik a dadogásán, például terápiára vagy önsegítő csoportba jár. De külső utat is választhat, ami nyilvánossági munkát jelent, mint például az emberek informálását a dadogásról vagy cikk írását. A dadogó nem tudja közvetlenül megváltoztatni a társadalom felfogását. Bár ha ez mégis bekövetkezik, a népességben gyarapodni fog azok száma, akik tudnak a dadogásról, és ezáltal az elfogadás is gyakoribb lesz. Leegyszerűsítve mondhatjuk azt is, hogy ha a dadogó úgy gondolja, hogy a társadalom a dadogást még nem fogadta el eléggé, akkor ő saját magát nem tudta elfogadni, és nem folytatott elegendő nyilvánossági munkát saját maga és dadogása érdekében. Ebben az esetben a dadogó újból visszaesik (piros nyilat nézve). Csak akkor nem, ha igazán tud valamit változtatni. A változás mindig emberről emberre terjed, szülők, barátok, logopédusok, stb. által, ők azok a szükséges „alkatrészek” melyek segítik a változás folyamatát. Az akaratnak belülről kell fakadnia a változáshoz. Ezt a problémát, hogy kinek kell először változnia, még szóba hozom valamelyik ábránál.

Először is két szakaszra bontom a dadogást. Láthatják ezt a 2 ellipszist. Az egyik állapotból a másikba kerülés alapvetően folyékonyan zajlik. A változás csak akkor következhet be, ha megvan az elfogadás. A dadogásom, a személyem, erősségeim és gyengeségeim, tehát saját egész valóm elfogadása.
Az egyik szakaszt víznek neveztem, mert egyszer azt hallottam, hogy a dadogás olyan, mintha vízbe fúlna az ember (mivel kapkod a levegő után). A másik rész a levegő, ami a szabad légzéshez szükséges. Ezt egy német logopédustól, Andreas Starketól hallottam. Nincs olyan, hogy beteg és gyógyult. Az átmenet mindig folyamatos, ahol minden elképzelhető. A tulajdonképpeni iránymutató saját magunk elfogadása. Ezt úgy fogalmaznám meg, hogy minél jobban el tudom magam fogadni, annál nagyobb a gyógyulásom mértéke.
A másik dolog, ami a fólián megtalálható, a dadogó viszonya a nála kevésbé dadogókhoz, hogy azok mennyire tudják támogatni dadogó embertársukat. Minden embernek van példaképe, de ez nem jelenti azt, hogy ugyanazon az úton halad, mint ő, mert mindenkinek saját magának kell megtalálnia a gyógyuláshoz vezető utat.

Felhívnám a figyelmet híres emberekre, akik egykor dadogtak.  Feltehetjük magunkban a kérdést, hogy ők a dadogásuk által vagy dadogásuk ellenére lettek ismertek.
Wolf Schneider, újságíró, író – aki emellet gyakran tart előadásokat is – „A győztes” című könyvéből való a következő idézet. (8/b. ábra)
Az év elején írt nekem egy levelet, hogy ő korábban (a német nacionalizmus idején) saját maga kapcsolgatta ki és be a dadogását. Sok beszédgyakorlatot dolgozott ki.
Úgy gondolja, hogy valószínűleg a dadogástól való félelemből fakadt a német nyelvhez való hatalmas vonzódása, ezzel próbált kompenzálni. Azt írja, hogy előadásai előtt még mindig beolajozza a hangját nyelvtörőkkel.
De minden esetben hangsúlyoznám – akár híres az illető, akár nem – hogy gyengesékük jobban korlátozza őket a kelleténél. „A helyes út arra van, amerre a félelem.”
Wolf Schneider szerint a dadogás egy kihívás is lehet. A „Miért dadogok?” kérdés, különböző hangsúlyú is lehet. Ha a pozitív oldalról tekintem, akkor hagyom, hogy a kihívás vezéreljen, de ha a negatív szemszögből nézem, kétségbe esek, hogy ezen a helyzeten nem tudok változtatni.

Híres dadogók:

Mózes, Arisztotelész, Démosztenész, Claudius, I. Newton, Thomas Jefferson, L. Carroll, Darwin, Franz Kafka, Marilyn Monroe, Scatman John, John Updike, Bruce Willis (meggyógyult), Rowan Atkinson („Mr. Bean“), Julia Roberts, Noel Gallagher (Oasis), G. Gates…

„Nem minden törpéből lesz hadvezér,
és nem lesz minden dadogóból a beszéd nagymestere.
De a dadogók és a törpék a szépeknél és az egészségesebbeknél jobban motiváltak arra,hogy egy zseniális adottságukat valami zseniális dologba fektessék.”

Wolf Schneider (1925)
Német író és újságíró

Körülbelül 3-4 éve próbálkozom azzal, – több-kevesebb sikerrel -, hogy a dadogás pozitív oldalának terjesztésének szenteljem magam. Ami a világon létezik, semmi sem kizárólag jó, vagy rossz, pozitív vagy negatív. Mindegyik létezik, kiegészítik egymást – mint jin és jang. A probléma az, hogy túl gyakran gondolkodunk a „vagy-vagy”-ban, míg az „ez is-az is” kifejezésben kevésbé, azaz valami vagy jó lehet, vagy rossz, nem pedig jó is meg rossz is.
Felírtam néhány dolgot, amelyeket közelebbről, személyes dolgokkal is megfűszerezve szeretnék megvilágítani.  Egy-egy gondolatot dadogóktól, illetve ugyanúgy nem dadogóktól is hallottam. Ezek természetesen szubjektív vélemények, amelyek nem biztos, hogy mindenkire jellemzőek.
Némelyik dadogó barátom inkább hallgat, nehogy beszédbeli nehézségei közepette valami meggondolatlanságot mondjon. Vannak barátaim, akik nem akartak katonának menni és az alkalmassági vizsgálaton szándékosan erősen dadogtak. Én egy kicsit eltúloztam a dolgot, megspóroltam magamnak egy évet a polgári szolgálattal, amelyre más okból is jogosultságot lehet kapni, mint amilyen nekem volt (pl. szemüveg, munkahelyi baleset stb.) Egyesek a dadogást – velem ellentétben – szimpatikus dolognak tekintik, nyíltan vállalják gyengeségüket. Akadnak, akik kedves, sármos és szexi jelzőkkel illetik azokat, akik dadognak. Sajnos én ezt nem mondhatom el. Úgy gondolom, nem kell feltétlenül valami pozitív jelzőt hozzágondolnunk a dadogáshoz, elég, ha csak pozitívan fogjuk fel.
Ha a dadogó mélyebben foglalkozik magával, akkor bizonyos körülmények között jobban tudja analizálni, jobban meg tudja érteni a dadogását, és végül önmagára lel. A dadogás úgymond útjelző tábla. Egy érdekes dolgot meséltek nekem ez év januárjában, Berlinben. Egy dadogó úgy vélte, mintha a súlyos, erős dadogása közben a gondolatai csendben, egy helyben állnának. Érdekes módon ugyanez fedezhető fel a meditációban – a gondolatok csendben állnak, a dolgok a maguk valóságában szemlélhetők, nem úgy, ahogy látni szeretnénk őket. A végpont véleményem szerint ugyanaz, csak az út egyszer direkt (a meditációban), másszor indirekt (az erős dadogásban). A lélek az, ami ezt egyszer pozitívnak (a meditációban), másszor a legnagyobb mértékben negatívnak (a dadogásban) értékeli. Szóval a dadogó az, aki a nehézséget kreálja, saját magának.
Alapvetően ismét oda jutunk, hogy a dadogónak hiányzik a saját dadogásával szembeni elfogadása. A dadogó úgy érzi, ez a legrosszabb, ami történhet vele.
Egy kutatás (többek között dr. Martin Sommer a Göttingeni Egyetemen) megállapította, hogy a rolandi operculum, amely a beszédben fontos szerepet tölt be, a dadogóknál vékonyabb. Ezt az orvostudomány gyakran hibás funkciónak, illetve zavarnak írja le. De hogy ez oka-e vagy következménye-e a dadogásnak, azt nem mondták ki.
A dadogók érzékenyebben reagálnak a beszédre, pszichéjüknek jobban kell alkalmazkodnia környezethez. Nem új felismerés, hogy a világon szükségszerűen vannak érzékenyebb emberek. Ennyiben látom én a dadogást, illetve transzformációját, mint feladatot. Lehet, hogy itt sok követője akad a materialista, tudományos orvosi véleményeknek a dadogásról. Aki a dadogást hibás funkciónak véli, és szenvedni akar, nem tartom vissza ettől. Mindenki a maga realitását alkotja meg. A dadogó is…

A dadogás pozitív (és negatív) szemlélete

• Jobb a hallgatás?
• A félelem csak a beszédre korlátozódik?
• Könnyebb kikerülni a katonaságot?
• Szimpatikus, kedves, sármos, „szexi“?
• fokozottabb önmegfigyelés és önanalízis?
• Jobban figyeli embertársait, és reakcióikat
• (sokszor rosszul fogja fel az információkat)
• Dadogás, mint útjelző tábla? … („A helyes út arra van, amerre a félelem.”)
• „Gondolatok megtorpanása“ – tudattalanul lép fel a meditáció állapotában?
• Rolandi operculum – Hiányállapot?

A dadogás egyik fő oka: A FÉLELEM.

Ezzel azt akarom mondani, hogy maga a dadogás hozza létre a problémát. Ha valaki egy pár hangot vagy szótagot ismétel, azt még valószínűleg nem találja különösebben rossznak. Ezt többnyire csak a külső világ tekinti helytelennek, a gyermekben a környezet hatására tudatosodik, és ennek következtében érzékeli a dadogást problémának. Tegyük fel,  hogy egy gyermek hangokat és szótagokat ismétel, de mondjuk senkinek sem jutna eszébe, hogy  azt ne tekintse normálisnak, akkor a továbbiakban valószínűleg semmi sem történne. Nem tudhatjuk, biztosan. Olykor- olykor lehet, hogy mondják: „Nos, a gyermek időnként ismételget néhány szótagot.” Én nem hiszem, hogy egy gyermek a szóismétléseit saját magától dadogásnak tekintené, és ezt problémának érezné.
Korábban a szeplőket is szégyellni valónak tekintették. A pösze beszédet is.  Úgy gondolom, a szemlélet átalakítása fejlődik és nemtelik el 20 év, és a dadogás is más megvilágításba kerül. De ez nem fog megtörténni a mi közreműködésünk nélkül.
Van egy idézet Herman Hesse-től (10. ábra), aki tudomásom szerint nem dadogott, viszont a félelem érzése minden embert elérhet. Ebben az összefüggésben hadd utaljak itt a gyermek és szülők közti kapcsolatra. Beszéltem egy logopédussal, aki ha a gyermeket nem zavarja a dadogása, csak a gyerek szüleinek tart logopédiai órát (valószínűleg ezt egy közös alkalom előzi meg). Saját tapasztalatomból mondhatom, hogy a szülők viszonyulása a gyermekhez és éppen így a szülők egymás közti viszonya is, központi alkotórész a dadogás megítélésében. A szülők gyakran tudattalanul (bár némely esetben tudatosan is) szenvednek valamitől és áthelyezik a saját félelmeiket gyermekeikre. Így „munkálják ki” a dadogást. Ez teszi annyira komplexé és néha- néha hosszadalmassá. Ez a folyamat ugyanakkor út is lehet önmagunk megismeréséhez, amelynek során sok belső félelmet leépíthetünk, és még más dolgokat is, melyeket –a dadogástól függetlenül is– leépíthetünk.

„Ha minden érzést és az azok elleni kínos harcot meg akarnék nevezni és egy alapérzésre vissza akarnám vezetni, akkor csak nem ismernék más szót, csak a FÉLELMET.

“A félelemet és a bizonytalanságot éreztem a megzavart gyermeki boldogság minden órájában
Félelem a büntetéstől,
félelem a saját gondolataimtól,
félelem a lelkem indulataitól,
amiket tilosnak és bűnösnek éreztem.“

Hermann Hesse (1877-1962)
Nobel-díjas író

A félelemnek nagyon sok formája lehet, pontosan analizálhatók, csak jó önmegfigyelés és becsületesség kell hozzá. Egy asszony, aki biomeditációval foglalkozott (többek között a görcsök oldásával), azt mondta nekem, hogy jót tenne nekem, ha a félelmeimmel nem indirekt módon, hanem azonnal a lelki okokkal és a gátlások oldásával foglalkoznék. Sok ember nem is érzékeli a saját félelmét, sőt tagadja, hogy gátlásai, félelmek lennének. De hogy tulajdonképpen mi is az a félelem, az definíció kérdése.
Tény azonban, hogy mindenki keresi az egyensúlyt és mindig megfigyelhető a félelem két aspektusa: a) megbénító, b) motiváló. A félelem valami természetes, amelyet le kell győzni. Csak akit már korlátok közé szorított a saját félelme és megbénult, pl. kikerül bizonyos szavakat, helyzeteket, az válik elégedetlenné. Ezért érvényes itt a mondás, hogy „A helyes út arra van, amerre a félelem.”

A félelemnek sok formája van
Az őszinteség magunk felé nagyon fontos

Félelem a

• - Betegségektől és a haláltól
• - Munkanélküliségtől  « túl sok munka
• - Egyedülléttől « túl sok közelségtől
• - Elhízástól « a soványságtól (éhezéstől való félelem)
• - Beszédtől « a hallgatástól

Cél: kiegyensúlyozottság- egyensúly

Néhány dolgot felírtam, amelyeket pontosan ebben a sorrendben, az utóbbi 20-25 évben végeztem párhuzamosan.  Először logopédushoz és önsegítő csoportokba jártam, ahol beszédgyakorlatok (Van Ripen és mások) voltak a középpontban. Ez volt 7 és 27 éves korom között.
Ezzel párhuzamosan mindig is kerestem azokat a helyzeteket, amelyekben lehetőség van a félelmeim leépítésére, korábban tudattalanul, most már tudatosan. Később ezeket összekapcsoltam az un. nyilvános munkával, azaz terepgyakorlattal. Néhány évvel később ezt a félelem leépítést az életemben „in vivo”, azaz a nem mindennapos dolgoktól való félelem leépítő gyakorlatokban használtam.
A külföldi tartózkodásaim (India és Anglia) nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy kiszakadjak a német környezetből. Bizonyos dolgokat másként érzékeltem, vagy csak éppen ekkor tudatosultak bennem. Például az, hogy a németben nem szükséges mindig pontosnak lenni. A külföldi tartózkodás vagy csak egy másik városba történő átugrás is új teret biztosít a tapasztalatszerzésre és az új látásmódra. Egyébként nekem az öthetes kórházi tartózkodásom 18 éves koromban, egy csaknem halálos üzemi balaset miatt, a dadogásomat minimálisra csökkentette. Később ezt a megszokott környezetemből való kiszakadással magyaráztam, – a kórházban kevesebb problémám volt a szülőkkel, az iskolával és a mindennapi élettel.
A légző-, lazító gyakorlatok fontos anyaga az önsegítő terápiának, hiszen az élet alapeleme a légzés, és ugyanígy a beszédé is. Én magam 5 éve gyakorlom a hatha jógát, (3-4 alkalommal egy héten) és naponta 1-2 alkalommal meditálok 20-30 percet (kora reggel és este). Öt éve részesülök gyógyászati kezelésben és ezidő óta néhány biomeditációs ülésen is részt vettem. Némelyeknek ez talán hókusz-pókusznak tűnhet, de nekem mindig fontos, hogy a dolgokat magam tapasztaljam meg, és a fent nevezett dolgokkal kapcsolatban nekem jó tapasztalataim vannak, ezért szívesen továbbadom a felismeréseimet.
Összegezve: Nincs királyi út, nincs mindenre alkalmas recept. „Az út a cél.”
Fontos az is, hogy a dolgot ne vegyük túlságosan komolyan. Tehát távolságot kell tartani, és a dolgokat, – ahogy saját magunkat is -, humorral kell szemlélni. És kell még egy „eszköz”, amely mindannyiunk életében alapvető, a szeretet.
Wilchelm Reich kutató ezt röviden két mondatban foglalta össze.  Érdekes módon ez a három összefüggésben van a jóga négy fő jellegzetességével: a szeretet (Bhakti), a munka (Karma), a tevékenység (Szolgálat) jógája és a tudás ((Inana). Tehát kelet és nyugat nem állnak messze egymástól.

„A szeretet, a munka és a tudás. Ezek életünk forrásai.”
Wilhelm Reich (1897-1957)
Osztrák kutató (fizika, pszichoanalitika, stb.)

Még valami elmélet ehhez a témához.
A dadogást – elvben minden ember összefüggésben lévőnek tartja a családjával és a közösséggel (környezettel). És ehhez tartozik még nézetem szerint a „reálszocializmus”. Az egyént támogatta a családja, ez azonban közösségbe ágyazódott, összekapcsolódott. Ezt én egyszer – laikusként – „kollektivizálásnak” neveztem.
A nyugati individualizmusban a három rész (dadogó-család-társadalom) látszólag mindig távol kerül egymástól. De az is szökséges, hogy az egyén a dadogó ember szerepét, pozicióját egyáltalán ne tudatosan élje meg. A régi struktúrák látszólagos széthullása tehát szükségszerű előfok a következő, magasabb fokhoz.

A cél az ember-család-közösség egysége. Az ember része mind a családnak, mind a társadalomnak. És a család is része a társadalomnak. Mindez éppúgy érvényes fordított esetben is, mert a dadogó emberre is rányomja bélyegét a család, különösen a szülők, de éppúgy a társadalom is, amely szintén nyomást gyakorol a családra. A döntést tehát vissza kell vonni, elvégre minden egy egységségben van. A változás minden esetben csak az emberben magában mehet végbe.
Talán némelyek ebben alapvető okként emelik ki a keleti blokk szétesését, mert ott, – ahogy én értékelem -, az volt a vélemény, hogy előbb kell a trsadalomnak változnia, azután az embernek. De ez nem úgy működik, ahogy egyesek gondolják.

Néhány gondolat általánosságban, amely a dadogók szervezeteit érintik és még más dolgokat is.
Nem kívánom én ezeket különösebben kommentálni, csak annyiban, hogy felhívom a figyelmet egy látszólagos ellentmondásra. A dadogás nem egy állandó, mindig egyforma erősséggel fennálló jelenség. Az önsegítő csoportokban mégis egyfajta folyamatos munkára ösztönöznek, illetve emlékeztetnek. Ezért felmerül, hogy a dadogásnál sincs mindig jelen a motiváció a gyakorláshoz, a dadogó akkor szeretne harcolni, amikor szüksége van rá, és ez az állandó késztetés a gyakorlásra, a dadogás megerősödéséhez vezethet. Hogyan oldható fel ez a szemlélet? Talán a szórtabb aktivitás hasznosabb ebben a munkában, szóval ezesetben a rendszeres gyakorlás mellőzendő.
Ami az egyesület szerkezetét illeti, a központosítása növekszik, ritkán vagy egyáltalán nem vitatkoznak a vezetőségben és egyre nagyobb mértékben támaszkodik az önsegítő csoportok, a dadogók munkájára. Mindez a dadogó emberekre is visszahat.
Miért hullik szét olyan sok önsegítő csoport? (Legalábbis Németországban…). A szervezettségnek rendkívül nagy hatása van az emberekre, gondoljunk csak a pártokra, vagy a magára a házasságra. Mi minden változik a házasságkötés következtében? Hasonló történik a dadogásnál is.

Általános kérdések… az ösztönzéshez

• A szervezet melyik formája a legalkalmasabb a dadogás „feldolgozására“? Egyesület – kezdeményezés – hálózat?
• Egyesület – „Átok vagy áldás“? A család támasz vagy kalitka?
• Hogy kérvényezzen pénzt az egyén, ha nem egyesületi tag?
• Hogy tudjuk fenntartani motivációnkat anélkül, hogy a bürokrácia és a tagok egoizmusa miatt ne csökkenjen az energiánk?
• Milyen szerepet töltenek be egyáltalán a pénzügyek?
• Hogy tudunk “jutányosan” önsegítő munkát végezni? Hogy találhatja meg mindenki a saját egyéni útját?

… további kérdések a jövőt illetően

Kérdéseinkben szerepel a technikai fejlődés is…

• Milyen lehetőségeket ajánl az Internet az önsegítő munkában?
• Milyen változásokat hoz a FLATRATE a telefonálásban?
• Nekem például, amióta flatratom van, (ez egy havi átalánydíjas beszélgetési lehetőség a beszélgetések idejének számlázása helyett), lazábban telefonálok, hiszen az idő nem sürget, nem játszik szerepet. Korábban akkor is éreztem a sürgetést, amikor nem nekem kellett fizetnem a beszélgetésért.  Ez nem tudatos dolog.
• Hogyan változik a munka világa?
• Példának lehetne hozni a munkanélküliséget. Aki munkanélküli, havi 800 eurót kap, ehhez még hozzá is tud keresni valamit. Tehát az emberek nincsenek rákényszerítve a munkára, így mindenki sokkal jobban érvényesítheti a saját képességeit, ez pedig kihat a társadalom szerkezetére is.
• A fejlődés egyre tudatosabbá válik, és ezt az egyén, a csoport, a szervezet egyaránt hasznosítani tudja. Még sok kérdés nyitott és talán sok még sokat fel sem tettünk.

Végezetül még egy pár ötlet a terepmunkához. Jó, ha szem előtt tartjuk a „híres” dadogókat. Tőlük mintaként vehetjük a bátorságot, hogy az utcán beszédbe elegyedjünk másokkal. Ez egy nagyon jó „in-vivo-gyakorlat”. Ehhez egy kis bátorság is szükséges, de saját gyengeségünk könnyebben legyőzhető, ha a környezet pozitív hozzáállásával találkozunk. Nem mindegy, hogy viseljük-e a pólónk feliratát, vagy sem, mert ha igen, az csak győzelmet eredményezhet, és nagymértékben előre lendítheti a dadogót.

Három gondolatot soroltam fel.  Az első talán ismert, az utolsó, visszatekintve az életemre, mint dadogóra, rám vonatkozik. A középső mondás egy filmből van, amelyben Marilyn Monroe játszott és a nézőkhöz szól. Elgondolkodtatja, átgondolásra ösztönzi az érintettet/olvasót. Szinte jobb, mint egy jelszó. Nagy cégek szokták ezeket használni, pl. az IKEA jelszava: Laksz még valahol, vagy már élsz? A terepmunka során nagyon sokat lehet tanulni, önmagunk felvállalását. A dadogók máshogy vállalják fel magukat, mint mások. A dadogó feladata, hogy kérdéseket intézzen saját maga felé. Ez azzal a jelmondattal jellemezhető, amely Zapatisten, a mexikói szabadságharcos jelszava volt: „Kérdések által lépkedünk előre!”
Viszont egyben azt is gondolom, hogy a jelszavak ideje lejárt. A jelszavak, kinyilatkoztatások, hitvallások, „harcra felhívók” stb., egyfajta kifejezőeszközök.
A kérdések azonban a beszélgetések bevezetői. És éppen egy ilyen provokatív kérdés irányítja a figyelmet bizonyos dolgokra. Egy beszélgetésben a dadogónak is részt kell vennie, s el kell hogy viselje azt is, ha elutasítják. Meg kell tanulnia, hogy ez őróla csak egy ítélet, de a legfontosabb dolog az, amit saját magáról gondol. Ahogy ezt már mondtam, ez minden változásnak a kiindulópontja.
Abból indulok ki, hogy a lakosság többsége elfogadna, még akor is, ha nem teljesen ért velem egyet. Egy párbeszéd, ha szavak nélkül zajlik is, mégicsak létrejön. Nyitottá tesz, megfontolásokra serkent és időt ad a dolgoknak.

Az például nem túl kedvező, ha azt közvetjük a kívülállóknak, hogy a dadogót nem szabad megszakítani beszéd közben, mivel ez amúgyis jellemző az emberekre. A nyilvánossági munkának hitelesnek kell lennie. Ez az élet minden területére vonatkozik.
A terepmunka a „nevelés” egyik fajtája. Tudjuk hogy apaként vagy anyaként nem kedvező, ha a gyermekkel a dadogásáról beszélünk, mivelhogy saját magunkat sem kérdezzük meg azokról a dolgokról, amelyek közismertek, egyértelműek. Van, amit nem tudunk pontosan a dadogással kapcsolatban, viszont pár dolgot meg túlságosan is tudunk. És ezt úgy is kéne mondanunk. Nem hiba azt mondani, hogy nem tudunk valamit.

Nagyon köszönöm a figyelmüket. Remélem, hogy mindent elmondtam, amit akartam. A következő alkalommal talán személyesen. A kooperáció Magyarország és Németország között most épül, és úgy gondolom, hogy a jövőben még nagyon gyümölcsöző beszélgetéseket és előadásokat fogunk hallani.
Ha kérdéseik vannak, felhívhatnak telefonon, vagy egyszerűen e-mail-en is elérhetnek. Kérem, hogy németül vagy angolul írjanak. Ha magyarul írnak, biztos meg tudom kérni a barátaimat, hogy fordítsák le, de az eltart egy ideig.
A további gondolataimat a dadogásról – német nyelven – megtalálják az utolsó internetes oldalakon.
Kívánok Önöknek kellemes, tapasztalatokban gazdag konferenciát.

A legközelebbig

Michael Winkler

Köszönöm a figyelmüket!

Az előadás teljes szövege ábrákkal együtt letölthető ITT.
michael_winkler@gmx.net
Tel.: +49-351-8107099 (Drezda)