Kanizsai Dezső

(Ciffer, 1886. jan. 27. – Bp., 1981. nov. 27.) gyógypedagógus.

Nagyszombaton (1904) tanítói, Budapesten (1907) gyógypedagógiai tanári és a slöjd oktatására képesítő diplomát szerzett. A neveléstudomány kandidátusa (1958), a pszichológia tudományok doktora (1972).

Pályakezdőként a budapesti izraelita siketnémák (Bethlen-téri, majd átkötözés után Mexikói úti) intézetében tanított (1907-től), később (1926-tól) ugyanott igazgató. Mint kísérletező, kutató és kiváló gyakorlati szakember (1951-ben) meghívást kapott a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára, ahol nyugalomba vonulásáig (1962) a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Logopédiai Tanszékének vezető tanára volt.

Tudományos kutatómunkája a hallássérült gyermekek iskolai teljesítményeinek fokozására és a logopédiai módszerek tökéletesítésére irányult. Az 1930-as években hallásfejlesztő kísérleteket végzett hallásuktól megfosztott kutyákon. Állatkísérleteinek tanulságait a fül hangadagolási terápiájában kamatoztatta. Kitűnő beszédpedagógiai eredményei számos gyógypedagógus jelöltet vonzottak tanszékére, valamint érintett külföldi és hazai sérült gyermekeket és felnőtteket intézetébe és rendelésére. Eredményei külföldön is ismertek, főként német nyelvterületen publikált és vett részt a szakterületén rendezett kongresszusokon. Több külföldi eljárás meghonosításán is sikerrel dolgozott. A gyermekkori beszédhibák megelőzéséről és a beszédhibák javításáról írott művei még ma is keresett logopédiai gyakorlókönyvek.

Főbb művei:
A gyermekkori beszédhibák megelőzése (Bp., 1954);
A beszédhibák javítása (Bp., 1955, 1961, 1968);
Elméleti fonetika (Bp., 1959); Logopédia (Bp., 1960).