Egy dadogó karrierje

boardroom

Úgy illik, hogy bevezetésként bemutatkozzam: Gerd Andresnek hívnak. Aglasterhausenben élek. 22 éves vagyok, nőtlen. A Heidelbergi Egyetemen tanulok. Egy szíjgyártó és egy képesítés nélküli asszony (kb. 10 évig volt konzervipari dolgozó) fiaként születtem.

A kora gyermekkorom jelentősebb események nélkül zajlott. Játszi könnyedséggel teljesítettem az iskolai követelményeket és hamarosan osztály első lettem. A legfontosabb fordulópont 8 éves koromban következett be. Egy iskolai játék során beütöttem a fejemet és ekkor kezdődött a dadogás; amely úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Ez a tény tükröződik a további, általános iskolát követő tanulmányaimban is. A kétségtelenül jó adottságok ellenére sem volt egyszerű meghozni a megfelelő döntést. Miután 14 napos rövid látogatást tettem egy gimnáziumban, már többre tartottam egy szakiskolát, ahol a legjobb barátomra is rátaláltam. Az iskola elvégzése után a közeli város közgazdasági gimnáziumába mentem. Beszédhibám ellenére jól kijöttem az osztálytársaimmal, sőt az utolsó évben osztályszóvivőnek is megválasztottak. 19 évesen érettségiztem. Hosszas gondolkodás után a Heidelbergi Egyetemen tanultam tovább. 1977 áprilisában a 15 hónapos katonai szolgálat szakította meg a tanulmányaimat. Ezután egyre inkább megérett az a vágyam, hogy egy beszédjavítóba járjak. De egy ilyen terv sokszor bajosabb, mint egy tűt megtalálni a szalmakazalban. A mi körzetünkben (Baden-Württemberg északi részén) csak a Heidelbergi Beszédjavító Intézet szervez ilyen kurzusokat. Szeptember óta járok egy ötfős csoportba, ahol beszédpszichológus foglalkozik velünk. Azóta az életem egyszerre elsöprő tempóban változik és szembe kerülök az ezt kísérő negatív jelenségekkel. Olyan vagyok, mint egy színházi bábu, kíméletlenül kiszolgáltatva a rendezőnek. Október közepén beláttam, hogy a tanulmányom nem megfelelő nekem (túl magas minőségi elvárások) és az egyetem elkezdése előtt nem foglalkoztam eleget más lehetőségekkel a szakmaválasztást illetően.

December elején az apámat, aki úszómesterként dolgozott a Szellemileg Sérültek Intézetében, azonnali hatállyal elbocsátották.

Flegmatikus traumába esett, amelyet erős depresszió kísért. Január közepén végül öngyilkos lett. Azt gondoltam, az egész világ összeesküdött ellenem. Az egyetlen támaszom a barátnőm volt, akivel 1978 júliusa óta jártam. De még korántsem volt vége! Február végén a barátnőm véget vetett a kapcsolatnak, de még a mai napig sem ismerem a szakítás okát. Édesanyám, aki 100%-osan mozgássérült, úgy tűnt a legjobb úton halad afelé, hogy a betegsége súlyosbodása miatt kövesse apámat. Ahogy várható volt a legmélyebb pontra jutottam ekkor. Itt szeretném megköszönni a beszédpszichológusomnak a támogatást, amelyet ebben az időszakban nyújtott nekem. Természetesen egy kevés időt igénybe vett, amíg megbékéltem a helyzetemmel. Egy ilyen sorsot akár esélynek is tekinthetünk- esélynek arra, hogy más beszédben akadályozottnak segítsek. Szakítottam az addigi foglalkozásommal és megkezdtem tanulmányaimat beszédtanárként a Heidelbergi Egyetemen.

Ebben a részben a dadogó szakmai lehetőségeivel szeretnék foglalkozni. Egy dadogó számára sokkal egyszerűbb kitérni bizonyos élethelyzetek és kellemetlen jelenségek elöl, de vannak olyan dolgok, amelyeket nem lehet elkerülni. Olyan tények elöl, mint az ismerkedés, viszony a másik nemmel, iskolai végzettség és nem utolsó sorban egy megfelelő szakma választása. Hogy ezekkel kapcsolatban milyen problémákkal találkozhatunk, azt a saját példámmal szeretném bemutatni. Először is a beszédében akadályozottnak tisztában kell lennie a korlátaival, megtartani azt a hivatást, amely valójában nem megfelelő (hírbemondó, külügyi szóvivő, banki alkalmazott, jegyárusító, telefonügyeletes, amelyeknél a szóbeli kommunikáció elengedhetetlen). Ha csak a szelektálódást nézzük, máris kezdődnek a problémák! A legegyszerűbb az, ha írok a hatóságoknak és vállalkozásoknak. Ha pozitív választ kapok, ami megjegyzem elég ritka, akkor máris kezdődnek az újabb nehézségek. 3 megoldási lehetőség marad: telefonálni (ez számomra a legrosszabb), levélben megállapodni (a beszédhiba említése nélkül) vagy a válaszlevélben azonnal említést tenni a problémáról. Én az utóbbi két lehetőség közül választottam és vártam a reakciókat. Eddig azt tapasztaltam, hogy az esetleges visszautasítás okaként sohasem a dadogásomat említik. Egy esetben fordult elő, hogy választ sem kaptam.

A legsúlyosabb helyzet a bemutatkozó beszélgetésen áll elő, ahol vagy egyedül vagy, a többi érdekelttel együtt jelentem meg. Egy dadogó esélyeiről egy ilyen helyzetben azt hiszem, beszélni sem kell. Az esély minimálisra csökken és az ember boldog lehet, ha lesújtottság érzése nélkül távozhat. Én magam is átéltem, hogy nem hitték el nekem, hogy érettségim van. Bár ma a normál helyzetekben általában folyékonyan beszélek, felettesekkel való fontos beszélgetések során azonban félek, hogy beáll a görcs.

Ebben a szakaszban a dadogással kapcsolatos általános tapasztalataimat és a környezet illetlen és sértő viselkedésformáit szeretném bemutatni. Intenzív tanulmányok és kb. 20 jelentős könyv és tanulmány olvasása után természetesen átfogó ismerettel rendelkezem a témával kapcsolatban.

A mi társadalmunkban az emberi beszédet és még inkább a beszéd stílusát, módját természetes adottságnak tekintik. Kisebb abnormitásokat még el tudnak viselni, de a dadogás, pöszeség, diszgrammatizmus a környezet számára elfogadhatatlan. A modern és “felvilágosult” emberek nem alkotnak véleményt a beszédsérülésről anélkül, hogy elegendő ismeretük lenne róla. De általában mégis negatív véleményük van az embereknek, róla. Én 3 beállítódással találkoztam a környezetemben. Az első és legértelmesebb az, amikor úgy fogadják el a beszédhibát, ahogyan azt az érintett elmagyarázza, ismerteti. Az ilyen ember elfogadja a nehézséget, segít az érintettnek a bajban, megpróbálja bevezetni a társaságba és nézi a dadogó pozitív értékeit, tulajdonságait. Az emberek egy másik csoportja az első benyomás után a dadogót infantilisnak, alacsonyabb értékűnek, butának és lenézendőnek tekinti. Nekem az a tapasztalatom, hogy ezek olyan emberek, akik alacsonyan képzettek. Ők valószínűleg nincsenek abban a helyzetben, hogy a “kulisszák mögé lássanak”, és a fáradságot sem veszik, hogy ismereteket szerezzenek a beszédzavarokkal kapcsolatban. Végül a harmadik csoport az, amelyhez véleményem szerint az emberek fele tartozik. Ezek az emberek átnéznek az érintett személy nehézségein. Az első csoportba azokat a barátaimat sorolom, akihez bármikor fordulok. Velük bármiről beszélhetek és tudom, hogy elfogadnak.

A 2. csoportba azokat sorolom, akik megdöbbennek vagy túldramatizálják a helyzetet illetve azokat, akik nevetnek rajtam: például az eladók, néhány ismerősöm és az idegenek. Az utolsó csoportba az ex barátnőmet sorolom, akinek nagyon nehezemre esett beszámolni a dadogásomról és õ úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

Később vettem észre, hogy magában foglalkozik ezzel a problémával anélkül, hogy velem egyszer is beszélt volna róla.

Végezetül szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik elolvasták soraimat.

Fordította: Banó Zsuzsanna
Illusztráció: FreeImages.com/Nick Cowie