A dadogó király

stone-king

Egyszer volt, hol nem volt, az Ablaküveghegyen innen az Óperenciás tengeren is túl, volt egy kis birodalom. Viruló, gazdag földek, dús legelők, érces bányák a hegyekben: szép és művelt volt ez az ország. Okos királya volt ennek a földnek, gondját igyekezett viselni minden alattvalójának. Ebben a felesége is segítette, mert a királyné is jó természetű, melegszívű asszony volt. Minden rendben is lett volna, boldogok is lehettek volna, de nem voltak azok. Vágyva-vágytak egy gyermekre, de nem született nekik, és bizony nem tudták, kire fogják hagyni ezt a kedves kis országot.

Történt egy tavaszon, hogy a királyné épp a kórházakat látogatta, mert szerette jó sorban tudni a betegeket, amikor az egyik kórteremből jajgatás ütötte meg a fülét. Tudni kell, hogy egyedül, és álruhában cselekedett, mert nem szeretett a tv-ben szerepelni, inkább csak titokban tette a jót, és nem várt érte hálát. Szóval, amikor meg akarta nézni, ki jajgat, és el is ért egy ajtóig, egy fegyveres őrt látott, aki nem is engedte neki kinyitni a szoba ajtaját, mert azt mondta, odabenn egy rab fekszik, akire neki kell vigyázni.

– De hát hallhatod, hogy segítségre szorul! – kiáltott rá a királyné.

– Orvos van mellette – felelt a marcona alak -, ne aggódjon az asszonyság! Csak azért jajgat, mert gyereke születik.

A királynénak kihullott a könnye: még egy szerencsétlen börtönlakónak is születik gyermeke, csak neki nem! Még a szigorú börtönőr is megenyhült egy kissé, amikor a könnycseppeket látta. Így szólt:

– Hát, bizony sírnivaló, mert olyan beteg, hogy meg fog halni szegény. Csak azt nem tudjuk, mit csináljunk a börtönben egy ilyen poronttyal! – jaj, a börtönőr már majd leharapta a nyelvét, hogy mindezt kikotyogta, de addigra a királyné már elhatározta magát. Gyorsan előkapta a zsebéből a királyi gyűrűt, amelyet mindenki ismert az országban, és õ arra az esetre hordta magánál, ha nagy bajba keveredik, ki tudja vágni magát.

A király ígértette meg vele, hogy e nélkül nem indul el sehová. A szigorú arcú őrnek kétfele szaladt a busa szemöldöke, és sűrűn kérte a bocsánatot, de a királyné kedvesen rámosolygott:

– Semmi baj, de ígérd meg, hogy nem szólsz soha senkinek arról, ami itt történik! – hát persze hogy megígérte!

A királyné pedig bement a kórterembe, ahol csak ez az egy asszony feküdt, s akkorra már mellette szopta az ujját egy icike-picike kisbaba, egy feketehajú kisfiú. Sűrű szempillái leeresztve, alig lélegzett. Az orvos épp élesztgetni próbálta. A királyné segített, mert értett egy kicsit a bábamesterséghez is. De az anya is kezelésre szorul – gondolta a királyné. De mire kimondta volna, az orvos már be is adott egy injekciót a rabnak.

– Ettől majd csillapul egy kicsit a fájdalom! – mondta. Az asszony hálásan pillantott rá. Megszólalt:

– Mi lesz vele? Kérem, segítsen, mi lesz a gyermekemmel?

– Majd én fölnevelem! – szólalt meg most a királyné, és a rab is, az orvos is csodálkozva néztek rá.

Akkor a királyné ismét megmutatta a gyűrűt, és aztán az ujját a szája elé emelte,hogy mutassa: titok!

– Nem tudom, mit követtél el – szólt a rabhoz -, de nem is érdekes. Velem olyan jót tettél, amilyet soha senki a világon. Még a férjem sem, pedig őt szeretem a legeslegjobban a földön. Ígérem neked, hogy embert nevelek a fiadból, sőt: idő múltával õ lesz ennek a birodalomnak a királya, ha most rám bízod. Anyja leszek, s míg csak élek, szeretni fogom! – és a királynénak már megint hullottak a könnyei.

De nem csak neki, hanem az anyának is. Meg se bírt szólalni, csak kezével kereste a királyné kezét, és megszorította. Gyöngén, gyöngéden, ahogy bírta. Aztán rátette a királyné kezét a fia fejére, és bólintott.

– Köszönöm! – suttogta. – Köszönöm neked és Istennek! – többet nem is bírt mondani, meghalt, de mosolygott.

– Kérlek, hallgass erről, ami itt történt! – törte meg a hosszú csöndet a királyné, és az orvosra nézett.

Az csak nézte a két asszonyt, hallgatott, bólintott, és elfordult, hogy ne lássák: neki is kicsordult a könnye. Megmosta a kezét a csapnál.

– De a kicsi is beteg! Túl korán született, lehet, hogy sokat fog betegeskedni! Lehet, hogy nem is lesz alkalmas kis királyfinak… – de a királyné közbevágott:

-Ne is folytasd! Én őt kaptam most, ezen a különös estén, és mindent meg fogok tenni érte. Kérlek, segíts! Te tudod, mi történt, gyere a palotába, és gyógyítsd a fiamat! Én meg majd szeretgetem.

Így történt, hogy a királyné harmadmagával érkezett vissza az udvarba. A király végighallgatta, mi történt, és együtt örült a királynéval. Aztán amikor a baba és új anyukája elaludtak, meghányta-vette az orvossal a történteket.

– Van esélye, hogy ép felnőtt legyen? – kérdezte a király. – Mert a királysághoz bizony sok erő és egészség szükséges – mondta.

– Van. – mondta az orvos. – De ezt most még nem lehet tudni.

– Tégy meg mindent, barátom! – mondta a király, és kezet fogott az orvossal. Aztán meg is ölelte és elment lefeküdni õ is.

A kisfiú pedig nőtt-növekedett, szülei mindig kedvesen meséltek neki arról a másik anyukáról, aki a világra szülte és rájuk bízta őt. Hála a gondos orvosi kezelésnek, nem volt vele semmi baj, egy kicsit köhögős volt, egy kicsit kisebb, vékonyabb, minta többi gyerek, de õ is vígan futkározott a palota kertben az udvaroncok csemetéivel. Beszélni is tanulgatott, már egész szépen el tudta gügyögni, mit akar. Lassan három éves lesz – gondolta a királyné -, bizony, nagyon lassan tanul meg beszélni. De hát fiú, biztos azért, nyugtatta meg magát. Minden nap mesélt neki, mondókákat mondogatott, lovagoltatta a térdén. A kicsi nagyokat kacagott, és utánozta a versikéket. Akkor aztán a királyné megnyugodott.

Történt egyszer, hogy a kis Bendegúz királyfi – mert így nevezték el a szülei, a király, meg a királyné – kinn játszott a homokozóban, a palotakertben, a többi kisgyerekkel együtt. Egy dajka vigyázott rájuk, mert a királynénak főznie kellett, ugyanis megbetegedett a királyi főszakács. A főszakács és a hoppmester a palotakert végében laktak egy szép házban, és amikor csak kérte a király, mindig rendelkezésre álltak.

De most a főszakácsot ágyba parancsolta egy irgalmatlan lumbágó, olyannyira, hogy föl se bírt kelni.

És ebből lett a baj! Ugyanis a főszakácsnak szép kövér disznai voltak több ólban, mert saját hízlalású disznókból készítette a híres kolbászait és hurkáit a király asztalára. Most pedig, hogy a gazda feküdt és nyögött, az egyik nagy sertés orrával kilökte az ajtót, és a hat disznó, amelyik abban az ólban röfögött, mind kitört, és futott, futott, élvezve a szabadságot, kirontottak a palotakertbe. Szegény dajka épp pulóvert kötött a kis királyfinak. Nem is vette észre a bajt, szemüvegén át a szemeket számolta. A hat disznó akadálytalanul szaladt át a rózsakerten, és mivel ott nem volt ehető, a gyerekek gyepéig rohantak, és ott nagy röfögve nekirontottak a fűnek, kettő bele is szaladt a homokozóba. A kis királyfi sikítva menekült, lélekszakadva bújt a dadus ölébe, az fölkapta, és beszaladt vele a palotába. A többi bébiszitter is fölkapdosta a saját csemetéjét, a hoppmester visszazavarta a disznókat, de már hiába. A kis királyfi csak remegett, és nem bírt megszólalni. A királyné otthagyta a konyhát, vigasztalta a fiát, – oda is kozmált az ebéd. No, azért megebédeltek, lefektették Bendegúzt, és anyukája addig simogatta, míg el nem aludt. Bendegúz azonban akkor sem akart megszólalni, amikor fölébredt. És másnap sem. Végül is a király azt mondta a királynénak:

– Vidd el magaddal a hegyekbe, hadd felejtse el ezt a rossz élményt! Él ott egy bölcs öregember, hátha az tanácsot is ad!

Így történt, hogy a királyfi és a királyné elutaztak vidékre, és egy szép, régi házban laktak fönn a hegyen. Az öreg is eljött, hogy megnézze a fiúcskát, játékokat faragott neki, de a kis királyfi nem akart beszélni. Végül az öregember barátait, az erdei madarakat hívta segítségül, akik eljöttek a kisfiú ablakába, és gyönyörűen énekeltek hajnalban. A kis Bendegúz fölébredt, rájuk nézett, és megszólalt:

– Ma…, madáj! é…, ének! – és tapsikolt örömében. A királyné is megörült a beszédnek, de az öreg megcsóválta a fejét. Mert õ már látta, hogy a kis királyfi nehezen fog beszélni ezután sokáig, és hiába királyfi, nehéz lesz az élete. De nem szólt még a királynénak, várta, mi lesz.

Bizony úgy lett, ahogy gondolta. Bendegúz újra beszélni kezdett, de ezután mindig többször nekifogott egy mondatnak, egy-egy szónak, mielőtt sikerült végigmondania. Édesanyja türelmesen végigvárta, de ezzel nem volt mindenki így. Az udvaronccsemeték sokszor rászóltak: – Na, nyögd ki már! A dadusok is erőltették: – Mondd ki szépen! – és szótagolni próbáltak neki, de hiába. Volt, aki azt hitte, rosszul hall a kicsi, és hangosan, egyre hangosabban mondta neki, amit szeretett volna viszonthallani. Még néha az apukája is beleesett ebbe a hibába, míg a királyné végig nem simított a karján, hogy vegye észre a dolgot. Bendegúz pedig egyre jobban igyekezett, már kidagadtak a nyakán az erek, de egyre rosszabbul beszélt. Lassan a saját nevét se merte már kimondani. Mert a többiek, ha a felnőttek nem hallották, Bebének csúfolták. Meg Hebe-Bebének. Most a királyné állt a sarkára, és elhívatta az udvarba a legjobb logopédusokat: mondják meg, hogy lehetne segíteni a fiának? A király pedig törvényt hozott, és kihirdette a palotában, hogy aki csúfolkodós kedvében találtatik, az kéthétig nem szólalhat meg, csak ha megtanul úgy dadogni,mint a fia. A király nem volt erőszakos ember, nem is élt vissza a hatalmával, de ezt az egyet maga ellenőrizte, és akit rajtakapott, azon irgalmatlanul behajtotta a dolgot. Meg is tanulta az udvari dadogást minden palotalakó, mert ugye sose lehet tudni. De azért egy se bírt olyan tökéletesen dadogni, mint a kis királyfi! Ezt el is mondta neki az apukája, és visszaíratta a palotában lévő óvodába. De azért naponta járt logopédiára is, szerette a szép nagy tükröket, amiket a logopédusok hoztak a szobájába, meg szívesen is énekelt velük.

Mire újra ősz lett, a kis királyfi már egész sok mondókát tudott, énekelni meg egyenesen szeretett, ugyanis akkor egyáltalán nem dadogott. De már beszéd közben is ritkán. Úgy tűnt, lassan megoldódik az egész baj. És akkor eljött advent ideje, a gyerekek lázasan készülődtek karácsony ünnepére, ki-ki találgatta, micsoda ajándékot kap majd, és apró meglepetéseket készítettek szüleiknek és egymásnak. A kis királyfi is fúrt-faragott nagy titokban, és a palota lépcsője alá dugta a kincseit.

De minden örömteli várakozás ellenére a királyfi újra dadogni kezdett, egyre rettenetesebben. Pedig nagyon várta a karácsonyfát, gyújtogatta az adventi koszorún a gyertyákat, hajtogatta az adventi naptár ablakait, mindenki türelmes volt vele, – és mégis.

Az öröm izgalma is előhozta, és szenteste napjáig hiába is próbáltak vele mindenféle differenciált foglalkozásokat a logopédus nénik, Bendegúz belevörösödött, mire kinyögött egy-egy szót. Boriska királyasszony és Botond király szíve majd megszakadt érte.

És halljatok csudát: karácsony másnapjára a kis királyfi megint ugyanolyan szépen beszélt, mint már ősszel. A logopédus nénik ugyan mondogatták a királynénak, hogy ez így szokott lenni minden ember gyereknél, hogy bármilyen feszültség, az öröm izgalma is ronthatja az állapotot, de ezt olyan nehéz von elhinni. Király és királyné sóhajtottak egy megkönnyebbültet, és folytatták Bendegúz nevelését. De a király titokban azt kérdezgette magában: – Hogy lesz ebből a gyerekből király? Hiszen még beszélni sem fog tudni az országos ünnepségeken, meg a Parlamentben? Hogy fog rá hallgatni a nép? És egyáltalán, milyen mesterséghez nem kell a szó tudománya? De hangosan nem mondta, mert nem akarta szomorítani a királynét. Bendegúz pedig nőtt-növekedett, és mert türelemmel bántak vele, igencsak szeretett beszélni, persze legeslegjobban mesélni az édesanyjának.

Iskolás lett, szeretett tanulni, addigra már jobbára tudta, hogyan könnyítsen a feladatain, bár az írása nem volt valami szép, meg hibátlan sem, és olvasni sem tudott olyan jól, mint osztálytársai, de addigra már volt a palotában hangszalag-könyvtár, és nagyon szerette így meghallgatni a meséket, regényeket. Citerázni is megtanult a hegyekből le-lelátogató, bölcs öregembertől, aki azt mondta a királynénak, ettől ügyesedik majd a keze, a szép népdaloktól meg a beszéde.

Az emberek szerették Bendegúz királyfit, mert szerény és kedves volt, szívesen meghallgatott mindenkit. Már Botond király sem törte a fejét azon, micsoda király is lesz majd a fiából, – már csak azért sem, mert más gond nyomasztotta.

Száz éve nem volt háború az országban, és a király sose forgatott a fejében hódító szándékokat, sose akart sem határain belül, sem határain kívül rákényszeríteni senkire semmit. De tudta, létezik egy jóslat, amely szerint száz év múltával jégkorszak következik ezen a földön. Nem tudta, mit jelent ez a homályos jövendölés, tudósai és papjai is csak csóválták a fejüket, de azt tudta, hogy hamarosan lejár a száz év.

Apja nagyapja hagyta rá ezt a szörnyű titkot, de õ még a feleségének sem mondta el, nem akarta nyugtalanítani. Természetesen Bendegúz királyfi sem tudta: túl fiatal volt még hozzá.

Északi határain az országnak égbenyúló, magas hegyek tornyosodtak, örök hó és jég borította a csúcsokat, és ezernyi barlang kanyargott a hegyek gyomrában. A hegyeken túl pedig egy keskeny völgyben már másik ország kezdődött: Zsigéria. A dimbes-dombos vidék hamarosan egy keskeny parti sávba váltott, és aztán egy furcsa, élettelen tenger következett, amelyben még halak sem éltek, annyira keserű volt vize. Csak arra lehetett használni, hogy gyógyszereket készítettek belőle, illetve abból a keserű sóból, amit kivontak a vízéből. A lakosság tulajdonképpen egy nagy tengeri szigeten élt, az termékenyebb volt, mint ez a parti sáv. Több száz évvel ezelőtt Zsigéria mohó királya, Béliál hódította el ezt a földdarabot Cordiától, Botond király országától, de az akkori király nem tartotta olyan értékesnek ezt a földet, hogy a népét meghalni küldje érte. Cordiának volt tengere a déli határán, égkék, halaktól nyüzsgő, eleven.

Botond király pedig azért aggódott mostanában, mert északról furcsa hírek szállingóztak. Zsigériában egy hidegtekintetű, számító királynő került hatalomra, aki három éve csak katonákat toborzott és fegyvereket gyártatott. Még család sem vette körül, egyedül a hadvezérét tűrte meg maga mellett. Népe nyögött a nagy adóterhek alatt, és csak Jégcsap ladynek hívta királynőjét. És Jégcsap lady elszánta magát arra, hogy kitör a szigetről, meghódítja a környező országokat, és Cordiával kezdi.

Botond király megerősítette északi határait, de úgy gondolta, a hegyek önmagukban is természetes védelmet jelentenek. Arra azonban, ami következett, senki sem számított.

A zsiger katonák hatalmas alagutat ástak a hegyek alatt, s egy éjjel belopóztak a királyi palotába, és elrabolták Bendegúz királyfit. Jégcsap lady jól számított: tudta, a királyi pár mindent megtesz és mindent megad a fiáért. A Jégkirálynő el is kért mindent: Cordia teljes meghódolását, örökös rabszolgaságát Zsigéria előtt. Botond király nem tehetett mást: elindult tárgyalni Zsigériába, egyedül.

A hatalmas tárgyalóteremben magas trónusán Jégcsap királynő ült. A trón lábához volt odakötözve szegény Bendegúz királyfi. Körben rengeteg katona, mind feketében.

– Tarts itt engem – mondta Botond király -, és engedd el a fiam! Nézd, egyedül jöttem! De a királynő csak gúnyosan kacagott:

– Térdelj le, Botond király, velem csak így szokás tárgyalni! – és Botond király letérdelt a fiáért.

De ekkor hatalmas kiáltás szakította fel a terem csöndjét. Bendegúz királyfi mély, zengő hangon harsogta:

– Ne! Apám, ne alázd meg magad! Inkább itt maradok örökös rabságban Zsigériában! Ne áldozz föl értem semmit! Különösen ne a hazánkat!

Mindenki megdöbbent a gyermek szavaitól, különösen attól, hogy nem dadogott egy szótagnyit sem. Még a marcona katonák is elfelejtettek közbelépni. A királynő hiába intett, hogy vigyék ki a királyfit, senki se moccant. Jégcsap lady, hogy mentse a helyzetet, hirtelen kitalált egy igencsak kegyetlen dolgot, és a királyhoz fordult:

– Jól van, hős fiad van, Botond király! Nézzük csak, meddig tart a hősiessége! – négyet tapsolt, és a szomszéd helyiségből előjött négy vaddisznó. Jégkirálynő kutya helyett négy hatalmas vaddisznót tartott! A disznók leültek a trón négy lába elé, szuszogó leheletük a királyfi arcát érte. Bendegúz elsápadt, Botond király felugrott, hogy segítsen, de a királynő éles, magas hangon rárivallt:

– Ne mozdulj, Botond király, ha kedves a fiad élete! Malackáim megeszik őt vacsorára, ha csak közelebb mersz lépni! Nos, halljátok az ajánlatomat! Igazán nagylelkű ajánlat, remélem, méltányolni fogjátok, Botond király, és ti is, Zsiger népe! Itt, Zsigériában úgy mesélik, Boriska királyné csodálatos asszony, születésekor tengernyi kincset kapott örökségül. Azt is mesélik, Botond király, hogy csak ketten tudtok a kincsek helyéről: te meg a fiad! De úgy tudjuk, a kincsek rejtekhelyen vannak, sose látta őket senki, de többet érnek, mint három ország és két birodalom együttvéve. Beláthatod, hogy nekünk is jogunk van szép, élő tenger partján lakni! A Keserű-tenger fölélesztéséhez sok pénz kell. Ha eláruljátok, hol a kincs, szabadok vagytok! Katonáim a határig kísérnek mindkettőtöket.

Mert azt is tudjuk ám, hogy ha áruló támadna közöttetek, a kincs azonnal elvész, és a szomszéd királyok közül az kapja meg, aki hajlandó befogadni! Mi elfogadjuk! – diadalittasan körülnézett a királynő, látta, hogy a katonái szemében is megjelent a mohóság.

Illusztráció: FreeImages.com/daniel diaz