Feketéné Gacsó Mária: A logopédus kompetenciájának kérdéseiről

A logopédiai tevékenységen belül a dadogás kezelésével kapcsolatban leggyakrabban és legélesebben az illetékesség meghatározásának igénye merül fel. Ez természetes is, hiszen a dadogás jelenségével a tudományok mindegyike saját megközelítési szemléletéből kiindulva, eltérő szempontok szerint foglalkozik. A más-más irányból közelítő próbálkozások egyike sem tekinthető azonban minden dadogóra, a dadogás minden formájára hatékony megoldást adó módszernek. A különböző terápiás eljárások minden esetben azt az elméleti megközelítést tükrözték, amelyet az alkalmazó az adott korszellemnek megfelelően magáénak vallott.

Az orvostudomány a centrális vagy perifériás idegrendszer öröklött, illetve szerzett neurológiai- vagy biokémiai rendellenesség következményeire hívja fel a figyelmet (örökletesség, laterális dominancia, vegetatív labilitás, konstitúció stb.).

A nyelvészet a gondolkodás és beszédfejlődés nehézségeire, aszinkronitásaira utal.

A pszichológia a primer-, illetve szekunder neurózist, a szorongásos neurózist, az érzelmi élet fejlődésének nehézségeit, a szülő-gyermek kapcsolat zavarait, a beszédfejlődés buktatóit, a viselkedés-alkalmazkodás problematikusságát emeli ki.

A szociológia az interperszonális tevékenység és érintkezés bizonyos megzavart viszonyaira adott reakciókban, a társas kapcsolatok során kialakuló konfliktusokban keresi az okokat, és az ezekből eredő sajátos, elsősorban verbális kommunikációt elemzi.

A logopédia pedig (‘hagyományos’ keretek között) elsősorban a beszéd összerendezettségének görcsös-spasztikus zavarára, a légzés-hangadás és a beszéd gátoltságára, a ritmus és ütem felbomlására, a görcsös szaggatottságra koncentrál, arra, hogy a zavar konstitucionális alapokon nyugszik és a személyiségben is érezted hatását.

E sokirányú megközelítés miatt szükséges tehát, hogy megfogalmazzuk szemléletünket, amely elméleti alapot teremt a gyakorlati munkához és meghatározzuk kompetenciánk körét.

A kompetencia:

  • illetékesség, jogosultság,
  • szakértelem.

Valamely dologban az a kompetens, aki illetékes, jogosult, feljogosított, azaz hivatott, szakértő, irányadó.

Az első kérdés tehát az, hogy az illető, aki a dadogóval foglalkozik, birtokában van-e a kezeléshez szükséges hivatalos jogosultságnak és szakértelemnek.

Ahhoz, hogy valaki valamilyen szakmai tevékenységet hivatalból felelősséggel folytathasson, rendelkeznie kell szakmai tudással és az azt igazoló diplomával. A diploma az, amely meghatározott feladatok végzésére jogosít és meghatározott kötelességek vállalására szorít.

A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola logopédia szakos hallgatói a logopédiai tevékenységre s a logopédia tudományának művelésére készíttetnek fel, így e feltételekkel rendelkeznek.

A kompetencia kérdése a továbbiakban úgy merül fel, hogy hol rajzolódnak ki a logopédus jogosultságának körvonalai, hol húzódnak meg a határok, amelyek kőzött felelősségteljesen, hatékonyan, saját hivatásának kereteit és lehetőségeit teljesen kiaknázva dolgozhat.

Ahhoz, hogy ebben a kérdésben állást lehessen foglalni, meg kell határoznunk szakmai tevékenységünk fogalmát, körvonalaznunk kell annak tárgyát, tevékenységét, céljait, feladatait és hatóterületét. A magyar gyógypedagógia állásfoglalása szerint:

„A logopédia defektológiai diszciplína…, pedagógiai dominanciájú komplex diszciplína, a kommunikációs defektusok tudománya” (V. Kovács Emőke – G. Szabó Anna – Szépe György: Logopédia, kommunikációkés nyelvészet. Nyelvtudományi értekezések 75. sz. 1971.).  „A logopédia tárgya tehát a kommunikációs defektusok korrekciójának az egész személyiségfejlesztés folyamatában történő vizsgálata, megtervezése, megoldása, a tapasztalati és kutatási eredmények általánosítása, rendszerbe foglalása”(ugyanott).

„A logopédiai tevékenység mint a gyógypedagógiai tevékenység egyik formája közvetlen módon a kommunikációs defektusok javítására irányul, …az egész. személyiséget korrigáló-fejlesztő folyamat szerves része…’ s ‘a kommunikációs rendellenességek kialakulásának megelőzésére, valamint a nem normális ütemű kommunikációs fejlődés rendezésére is irányul’”. (ugyanott)

„Végül a logopédiai munka egészét vizsgálva hangsúlyozzuk, hogy abba a korrekció megtervezését és megoldását előkészítő, azzal összefüggő számos feladat megoldása is beletartozik. A ‘hiba’ kijavítását az élet minden területén az okok felkutatása és a ‘baj’ megállapításé előzi meg. Ez itt annál is inkább nélkülözhetetlen, mert a sérült személyiség kialakulásáért felelős elsődleges defektus megállapítása egyúttal a kijavítás lehetőségeire és távlataira is utaló diagnózis felállítását, a korrekció megtervezésének és megoldásának alapját jelenti’ (ugyanott).

Ily módon a logopédiai munka feladatköre a kommunikációs zavarok személyiségbe ágyazott vizsgálata, diagnosztikája, majd annak alapján a kezelés megtervezése, a terápia kivitelezése, hatásának lemérése, a prevenció és az utógondozás. Természetesen ez a szerteágazó, sokrétű és az összefüggések feltárását elsőrendűen igénylő munka a logopédia és más tudományágak kapcsolatán alapul.

A kapcsolatrendszerek, amelyek

  • az általános pedagógia – gyógypedagógia,
  • a pszichológia – gyógypedagógiai pszichológia,
  • a neurológia – orr-fül-gégészet-audiológia – beszédpatológia

irányából közelítenek a logopédiához, részben a logopédia elméleti kiteljesedéséhez, részben pedig gyakorlati eszköztárukkal a módszerék fejlesztéséhez járulnak hozzá. A logopédia pedig, mint a kommunikációs defektusok tudománya, a saját területén végzett kutatásaival újabb, speciális adatokkal szolgál az említett tudományoknak.

A kompetencia kérdésében a fentiek alapján tehát egyetértünk Nitza KatzBernstein véleményével: „A beszédgátoltak pedagógiája, amelynek a nyelv és a kommunikáció az illetékességi területe, egy olyan mezőnyben foglal helyet. amelybe beáramlik a pedagógia és a pszichológia, de amelynek ugyanakkor saját, jól körülírt kompetenciaterülete van.

A gyermekekkel végzett intenzív munkában nem hiányozhatnak sem a pszichoterápiai, sem a pedagógiai ismeretek és módszerek. Nem az a kérdés, hogy azok összeegyeztethetők-e, hanem az hogy hogyan történjen az. A beszédgátoltak pedagógiájának saját kompetenciaterületéből kellene kiindulnia, hogy az átvett, kombinált módszerek szakmailag felelősségteljes értelmet kapjanak.” (Nitza Kan-8ernstein: A beszédhibások pedagógiája versus pszichoterápia. Budapest, Tankönyvkiadó. 1991.)

A logopédusnak tehát fel kell készülnie, s kellő mélységben betekintést kell nyernie a társtudományok beszéddel kapcsolatos ismeretanyagába, csak így végezhet eredményes munkát, s csak így tudja megfogalmazni, megteremteni és érvényesíteni kompetenciájának területeit, határait. A pszichológia tudománya a maga területén ezt már megtette. A pszichológusok szakmai etikai kódexe, amelyet 1984-ben hagyott jóvá a Magyar Pszichológiai Társaság küldöttgyűlése, rendelkezik a pszichológiai tevékenység gyakorlására vonatkozó jogokról és kötelességekről. A logopédia még adós e körülhatárolással.

A különböző szak- és tudományterületek saját feladataik ellátásához minden eszközt felhasználnak, amit tudnak és találnak Ugyanazokat az eszközöket és módszereket tehát a különböző szakterületek egyaránt használják és használhatják, természetesen mindenki a saját, speciális céljainak megfelelően, saját illetékességi és jogosultsági körében (Dr. Szakács Ferenc szóbeli véleménye, elhangzott a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Gyakorló Beszédjavító Intézetének posztgraduális képzésének keretében, 1992.).

A gyakorlati logopédiai munkához már megfelelő saját, gazdag és színes módszer- és eszköztárral rendelkezünk. Az eszközök és módszerek speciális alkalmazásának lehetősége azonban a logopédia gyakorlata számára, is biztosítja, hogy további pedagógiai, pszichológiai stb. módszereket, eszközöket adaptáljon, átalakítson, átdolgozzon, azaz kifejezetten a nyelvi- és kommunikációs készség fejlesztésének, a kommunikációs defektusok korrekciójának szolgálatába állítson.

Nyilvánvaló, hogy az adaptáláshoz egyaránt szükséges az eredeti módszernek, valamint az átalakítás céljának, az új feladatnak a kellő mélységű, alapos ismerete. A logopédiai módszerek használatához is elengedhetetlenül szükségesek ugyanazok a feltételek, amelyek a pszichoterápiás gyakorlati tevékenységben megkívántatnak: szakmai gyakorlat és saját élmény az adott módszerben, majd elméleti ismeretek és meghatározott ideig tartó szupervízió, esetmegbeszélő csoport.

Fontos tudni azonban, hogy amennyiben eredeti pszichoterápiás módszer logopédiai alkalmazásáról van szó, annak feltételeiről a Magyar Pszichológiai Társaság Pszichoterápiás Szekciója és a Magyar Pszichológiai Társaság Klinikai Pszichológiai Szekciója rendelkezik. Ugyanakkor a tanulás lehetőségét megadva évente sokféle továbbképzési formát hirdet meg.

A kompetenciának a ‘hivatalos’ oldala mellett éppolyan fontos egy másik, az ún. ‘személyes’ oldal: Az ember, – bármilyen hivatást választ -, abban tud kompetens és hatékony lenni -, amivel lelkileg egyetért, amit érzelmileg pozitívan él át és pozitívnak ítél.

Ez a személyes mozzanat azért kiemelkedően fontos, mert a dadogás, mint kommunikációs zavar és a hozzá kapcsolódó szenvedésnyomás megszüntetése a logopédustól és a beszédhibástól egyaránt mély, személyes kapcsolatot kíván meg. A logopédus a kezelés kezdetétől fogva, mindenképpen bevonódik, részévé és részesévé válik a dadogó és környezete életének. Ez a folyamat – akár beszédtechnikai oldalról közelíti meg a problémát és együtt

lélegzik a dadogóval, akár autogén tréninget tanít és átéli a lelki lazítás folyamatát, vagy bármely más módon foglalkozik a dadogó gyermekkel és szüleivel, családjával – elkerülhetetlenül és szükségszerűen bekövetkezik, s nagymértékben ebben rejlik gyógyító hatása.

A logopédusi hivatást általában már eleve kreatív, az alkotásban örömöt találó emberek választják. A gyakorlati munka során ezután lassan kiderül, hogy a ‘módszer’ másodrendű, a személyiség az elsődleges. A logopédus, a beszédterapeuta feladata, hogy saját személyiségét fejlessze, ahogy ezt dr. Bagdy Emőke megfogalmazta. Azaz, ha megfelelő kommunikációs készséggel, jó pszichológiai érzékkel és empátiás készséggel. rendelkezik a beszédterapeuta, akkor szinte bármilyen módon, akár logopédiai, akár pszichológiai túlsúlyú módszerrel sikert ér el. A feladatok átgondolásához, az önismeret őszinte felvállalásához, saját korlátaink és határaink elfogadásához ‘józan ész’ szükséges! Ennek birtokában tudunk eredményesen meríteni a rendelkezésünkre álló módszerekből, mégpedig összhangban saját személyiségünkkel.