A dadogásterápia konstruktív megközelítése

Margarat M. Leahy:

A dadogásterápia konstruktív megközelítése

A George Kelly (1955) által létrehozott egyéni konstruktív értelmezési modell alapfeltevései a következők:

A világegyetem bármiféle értelmezése megkérdőjelezhető, vagy egy újjal helyettesíthető. Nincs tabu: Mindent lehet másképp is értelmezni. Kelly feltevése szerint az értelmezés az a folyamat, melynek során a világot strukturáljuk. Ennek eredményeképpen bizonyos dolgok hasonlónak tűnnek, ugyanakkor különböznek más dolgoktól, ez biztosítja az előrejelzések alapját.

Viselkedése során a személy, mint kutató lép fel, aki folyamatosan értelmezi az eseményeket és a világban úgy próbál eligazodni, hogy hipotéziseket gyárt a viselkedés lehetséges kimeneteléről. A cselekmények előrejelzésének ezen rendszere a tapasztalatokra épül, a “tudós” miután megvizsgálta a bizonyítékokat, újabb kísérletekbe kezd, hogy igazolja vagy megcáfolja a kapott eredményeket.

A kísérlet ebben az esetben maga a viselkedés. A kísérlet során kapott eredményeket, mint érvényeset vagy érvénytelent illesztjük be az értelmezési rendszerbe. Ez meghatározza azt, hogy a viselkedés meg fog-e ismétlődni, avagy sem.

A konstrukciós elmélet elég rugalmas ahhoz, hogy sok meglehetősen pontos előrejelzést tehessünk, így tudományos elméletnek tekinthetjük. Ha azonban az előrejelzések túlságosan képlékenyek, annyira hogy túl nagy lesz a viselkedést megerősítő események variációs lehetősége, akkor az elmélet nem felel meg a tudományosság szigorú kritériumainak. Kelly azonban azt állítja, hogy egy elméletnek nem kell feltétlenül szigorúan tudományosnak lennie ahhoz, hogy hasznosnak bizonyuljon. A mindennapi élet tele van képlékeny, rugalmas konstrukciókkal, mely lehetővé teszi számunkra, hogy új tapasztalatokra tegyünk szert. Ez aktív hozzáállást jelent az élethez, nagy szabadságot ad a személynek, hogy befolyásolhassa az eseményeket.

Az életesemények során megfigyelt szabályszerűségek rendszerezése alkotja magát az elméletet. A dadogó számára a dadogó viselkedés főszerepet játszik az események értelmezésében abban, ahogy az eseményeket anticipálja és abban ahogy különböző helyzetekben viselkedik.

Általában azt mondhatjuk, a dadogó sokkal jobban fog dadogni olyan helyzetekben, amelyeket fenyegetőnek él meg, és kényelmetlenül fogja érezni magát, ha emberekkel kell érintkeznie.

Ha a személy nyugodt, vagy biztonságban érzi magát, a dadogás csökken, vagy teljesen megszűnik. A dadogó viselkedésének változékonyságára nehéz magyarázatot találni, ha más elméleti megközelítést akarunk alkalmazni. Véleményem szerint a dadogás változékonyságának tanulmányozása ad módot arra, hogy a viselkedés értelmét megértsük és ez utat nyit a változtatásra is, meghatározva annak módját, például hogyan serkenthetjük ezt a változást és milyen akadályokkal kell számolnunk, amikor a kliens áttér a dadogásról a folyékony beszédre.

A kliens és terapeuta viszonya az egyéni konstruktív terápiában

A hagyományos terápiákban a kliens a terápiában részesülő szerepét játssza, a döntéseket pedig többnyire a terapeuta hozza. (ld. Leahy 19891990 a beavatkozási modellekről irt tanulmányát.)

Az egyéni konstruktív terápia célja, hogy serkentse a változást, és ebben a folyamatban a terapeuta is és a kliens is szakértőnek számít. Ez jól megalapoz egy közös bázist, melyen a probléma megértése külön-külön szemszögből, mégis kölcsönösen létrejön, és kölcsönös felelősség alakul ki a probléma rendezésére.

Bár a terapeuta erőteljes szerepet játszik a terápiában, mégis a kliens az, akinek hatalmában áll a terápia menetét ösztönözni. Kliens nélkül a terapeuta szerepe fölöslegessé válik.

Az egyéni konstruktív terápiában a kliens irányítja a folyamat során zajló történéseket. A terapeuta kérdéseket fogalmaz meg a dadogás viselkedését irányító szerepéről a kliens életében, és az erre adott válaszok alapján halad előre a terápia. Gyakran hasznos, ha a terapeuta metaforákat használ, hogy jobban megértse a problémát és megkönnyítse a kommunikációt. Bár a terapeutát a kliens irányítja, a kliens is kap irányítást a terápiában.

Mint ahogy más megközelítéseknél, az első ülések célja a jó kapcsolat kialakítása, a kölcsönös bizalom és együttműködés kiépítése terapeuta és kliens között, valamint a probléma meghatározása és leírása. De ahelyett, hogy a terapeuta hatalommal lenne felruházva, azonos szinten van a klienssel és kölcsönösen felelősek a terápia sikerességéért. Ez magában foglalja azt, hogy megegyezzenek a terminusok használatában, tisztázzák a szerepeket és elvárásokat, valamint kitűzzék, vagy esetleg módosítsák a terápia célját. Fontosabb lehet annak tisztázása, hogy más terápiák miért vallottak kudarcot, mint új folyamatossági technikák bevezetése.

Az egyéni konstruktív terápiában a terapeuta szerepe új értelmezést nyer, szerepét Bannister úgy fogalmazta meg, mint valakiét, aki “hasznos”. Legfőbb tevékenysége, hogy segítse a klienst abban a merész küzdelemben, hogy az eseményeket újrakonstruálja, ezzel viselkedésének aspektusait megváltoztassa, és azzá váljon, akivé szeretne válni egy sokkal hatékonyabb, életszerűbb képességeit felhasználni tudó személlyé.

Az egyéni konstruktív terápiát alkalmazó terapeuta birtokában kell, hogy legyen bizonyos képességeknek, attitűdöknek és személyiségvonásoknak, a legjobb emberi kvalitásokat kell a kliens rendelkezésére bocsátani. Ez a követelménye azt jelenti, hogy a terapeuta legjobbat adja önmagából a kliensnek. (Epting, 1984). A terápia egy kreatív vállalkozás, ahol kliens és terapeuta egyaránt bevonódik a problémamegoldás folyamatába, amely mindkettőjük hasznára válik. (A terapeuta szerepéről bővebben lásd még Leahy sajtóanyagát.)

A változás folyamatáról alkotott hiedelmek

A terápia a változásról szól. Amikor egy dadogó terápiára jön, akkor az a célja, hogy folyamatosan beszéljen. Azzal az elvárással érkezik, hogy a terapeuta valamilyen módon segíteni fog abban, hogy az óhajtott változás létrejöjjön. De hogy jön létre a változás? Ez természetesen nem könnyű, különben a kliens nem szorulna rá, hogy terápiát vegyen igénybe. Minden terapeutának van valamiféle elképzelése arról, hogy õ milyen viselkedésformákkal segítheti elő a változást. Sokszor ezek nincsenek explicit módon megfogalmazva, de ez nem cáfolja létezésüket.

A terapeuta változásról szóló elmélet egyrészt személyes tapasztalatokon nyugszik, másrészt megtanulható egy tanártól, illetve kiképzőtől. Az un. segítő foglalkozások változásról szóló elmélete gyakran lineáris gondolatmenetre épül, melyet az orvosi modellből vettek át. Bár minden modellnek van előnye is és hátránya is, a konstruktivista szemléletmód úgy tekinti a változást, mint amely a kliens agresszivitásából ered és mozgásra ösztönzi õt.

A motiváció fontos, de önmagában nem hoz létre változást. Ha kutatjuk a változás lehetőségeit és az éppen zajló bármely változás elvárt eredményét, jöhetünk azzal, milyen akadályok tornyosulnak a változás elé és világossá válik, milyen funkciót tölt be a dadogás. Például, ha a kliens a dadogását mint egy dependens állapottal szorosan összefüggő valamit éli meg, a folyékony beszéd felé történő mozgás ennek az állapotnak a megváltozását is magába foglalja. Egy ilyen változás némely kliensnél túl nagy lépés, ezért inkább a dadogás “biztonságába” menekülnek vissza annak számos hátránya ellenére.

A terápia korai szakaszaiban exploráció formájában kell a dadogást felmérni. Például amikor megítéli a dadogás súlyosságát, a terapeutának azzal a hatással kell foglalkoznia, melyet a dadogás a kliensre gyakorol, vagyis arra, hogyan értékeli a kliens a szimptómát, identitásának mennyire fontos részévé vált a dadogás, és elvárásait mennyire befolyásolja. Ahhoz, hogy megértse a problémát, a terapeutának meg kell tudnia hogyan éli meg a kliens a dadogást, le kell tudnia írni ennek a viselkedési aspektusait és számba kell vennie a dadogás tüneteit.

A dadogás súlyosságának megítélése nem attól függ, hogy a beszéd mennyire tér el a normálistól, hanem attól, hogy a dadogó hogyan éli meg ezt.

Az exploráció folyamata

Mások megértése valószínűleg saját magunk megértésével kezdődik. A következőkben felvázolt explorációs folyamatokat úgy lehet a legjobban megérteni, ha az ember maga is végigcsinálja őket. Az információ személyes volta miatt bizonyos gyakorlatok egyesek számára fenyegetőnek látszanak. Másoknak az nehéz, hogy saját magukról bármilyen információt szolgáltassanak viszonylag idegen emberek számára.

Kelly elmélete azt a kihívást jelenti mindannyiunk számára, hogy gyakorlatokat végezzünk azzal a céllal, hogy feltárjuk az egyéni viselkedés néhány aspektusát. Ez lehet, hogy kockázatos vállalkozás, és hasznos lehet, ha a kockázat mértékét is felmérjük. A konstruktivista terápia magában foglalja a kockázat vállalást azért, hogy végig tudjunk gondolni néhány alternatívát. Meg kell kockáztatni azt, hogy valaminek aktuális megértése háttérbe szoruljon, azért, hogy egyéb lehetőségek is számba jöhessenek. (Epting 1984) Ezt a folyamatot a kísérletezés segíti elő.

Kísérletezés a változással

“Az egyéni konstruktív terápia az egyénre hat és nem a dadogásra.” (Hayhow & Levy, 1989) Ez a folyamat nem annyira a technika megtanulását jelenti a beszéd folyamatossá tételére, hanem inkább egy kísérleti megközelítés, amely a változás irányába hat. Hogy megtudjuk milyen a rekonstrukciós folyamat és ez alapvető a konstruktivista terápia elméletében ahhoz aktívan meg kell tapasztalnunk azt. Akkor tudjuk, ha csináljuk. Ha gondolkodunk a változásról, attól az még nem fog bekövetkezni. Ha akarjuk a változást, még attól sem fog létrejönni. Sokszor még az sem indítja el, ha azon dolgozunk, hogy megtörténjen. Erről sok dadogó be tudna számolni. A változás nem könnyű. Egyaránt vannak negatív és pozitív velejárói. Ha felismerjük ezeket és a folyamatban rejlő nehézségeket, ez segíteni fog.

Segít a terapeutának, ha kísérletezik a dadogással, éppúgy mint ahogy a kliensnek segít, ha a folyamatossági technikákkal kísérletezik. A kísérletezés folyamata hasonló ahhoz, ahogy új ruhát vagy cipőt próbálunk fel. Nem mindig jó érzés, hogy az ember másképp van felöltözve, és nem érzi magát “megfelelőnek”, de általában nem reked meg ennél az érzésnél. Azt az utat mindig választhatja, hogy nem hordja az új darabot.

Ugyanez a helyzet a dadogással és a folyamatos beszéddel is: az új beszédmód folyamatossága ellenére nem tűnik megfelelőnek (pedig ez volt a hõn óhajtott változás). Az új módon történő beszéd sok mindennel együtt jár. Például a megszokott beszédmód (a dadogás) eltűnt. Nehéz előre megjósolni, mi fog történni akkor, ha valaki, aki eddig dadogott elkezd folyamatosan beszélni. Milyen veszteségei lehetnek? És mi lehet a nyeresége? Nagyobb-e a veszteség, mint a nyereség?

A dadogás jelentésének felmérése

Transella (1972) azt állítja, hogy a dadogás “életformává” válik a dadogó számára. A dadogó személy számára minden, ami a kommunikációval kapcsolatos (olykor az egész élettel kapcsolatos dolgok is) dadogás vagy folyamatosság formájában kap értelmezést. A kapcsolatokat és a helyzeteket a dadogás terminusaival írhatjuk le, vagy azzal a fenyegetéssel, hogy valakit úgy kezelnek mint dadogót (vagyis alárendelt, megbízhatatlan, ké­nytelen döntést hozni, stb.) Hogy világosan lássuk a dadogás, folyamatosság dimenzióját, a következő kérdések feltevése hasznosnak bizonyulhat:

• “Miben hasonlít (vagy különbözik) ez a két ember/helyzet?”
• “Miből gondolja, hogy X leértékeli Önt, azért mert dadog?”
• “Honnan fogja tudni, hogy meggyógyult?”
• “Minek kell történnie ahhoz, hogy elégedett legyen a beszédével?” (Proctor 1985)

Mi saját kérdőívvel végezzük az explorációt és a változás kiértékelését. Leahy és Sulliven (1987) a következő kérdéseket tették fel:

• “A dadogás része-e az énképnek?”
• “A folyamatosság része az énképnek?”
• “Több érv szól-e a dadogás mellett a folyamatossághoz képest?”

A következő gyakorlatok segíteni fognak abban hogy megértsük az egyéni konstruktív terápiás megközelítést. Azzal az optimizmussal hívunk meg mindenkit a gyakorlatok elvégzésére, hogy az egyéni konstruktív terápiás folyamat megtapasztalása elősegíti, hogy a dadogókkal folyó munkánkban a pozitív változások jöjjenek létre.(Sőt még más területeken is!)